Este volt. A férfi jóízűen elfogyasztotta vacsoráját feleségével. Semmi különleges nem ígérkezett a nap további részére, így bevonult a konyhából a lakó és háló szobába, majd elhelyezkedett kedvenc fotelében. Felesége hamarosan követte, aki az ágyra kucorodva bekapcsolta a tévékészüléket, majd tevékenykedni kezdett hordozható számítógépével.
A negyvenes férfi hamarosan olyan megtapasztalásnak volt részese, mely semmilyen addigi élményhez sem volt fogható életében. A fotelben ülve egyszer csak azt érezte, hogy valami fenséges, magasztos, addig soha nem tapasztalt erő tölti el, és tudata átlépett egy olyan térbe, mely addig ismeretlen és elképzelhetetlen lett volna a számára. Érdekes módon, végig tudatában volt annak, ami történik vele, és a történés ideje alatt még az is átfutott egy ízben az elméjében, hogy mindaz amit megél, és a legteljesebb valóságként bontakozik ki benne, annak valósága, vajon kívülről érzékelhető-e, például az ágyon ülő feleségének?
A fotelben ülve teljesen átlényegült, egyszerre csak azt tapasztalta, hogy teste fekete ruhába van öltözve, de érdekes módon, a ruhának nem volt semmilyen ruha jellege. A feketeség sokkal inkább amolyan alapként szolgált, térként ami egyszerre adott kontúrt, kiterjedést a testének és amin hirtelen, a kulccsont alatti résztől, mellkasán fentről lefelé ható, függőleges irányban, tündöklő, tiszta, fehér fényként ragyogó betűkkel, jól láthatóan rajzolódott ki a név: ISTEN.
Amint az írás fénye felragyogott mellkasából, mindeközben egy egyre erősödő, egyre katartikusabb és eufórikusabb érzés indult el benne, mely a nemes szervek zónáján áthatolva tört testében egyre feljebb és feljebb, egyre fokozódva, és a fizikai test számára egyre teljesebb boldogság-érzésként elérve a fej legfelsőbb pontjára, ahol mint egy fényes, szelíden áramló, tölcsérszerűen kiteljesedő örvény jelent meg. Úgy érezte, hogy egy végtelen, hatalmas erő tör ki belőle, mely a boldogságnak egy soha meg nem tapasztalt, semmihez nem fogható, intenzív, végletekig felfokozott érzésében lassan megsemmisül a teste. Az élmény olyannyira erőteljes volt, hogy a megtapasztalás csúcspontján, konkrétan megfogalmazódott tudatában, hogy ez a boldogság érzés a fizikai test számára már elviselhetetlen. Mindeközben azt érezte, hogy életműködései felfokozódtak, szaporább lett a lélekzete, és egyre erősebben kellett koncentrálnia arra, hogy testében mindezt elviselhesse. Olyan hatalmas, és olyan hihetetlenül erős, spiráltölcsérszerűen fokozódó, örvényszerű erő tört fel benne, a korona csakra magasságában kiteljesedve és megállapodva, hogy olyat soha életében, még csak megközelítőleg sem tapasztalt, semmivel és senkivel kapcsolatban. A boldogság végtelen, kiteljesedő örvényként, mintha ki akarta volna szakítani, ki akarta volna ragadni testéből a lelket. Mindeközben mellkasán, ragyogó, fehér, fényből rajzolt, addig általa soha nem látott írással ragyogott tovább: ISTEN. (Mintha a magyar rovás és a latin különös, szimbiotikus keveréke lett volna az írás, melyet természetes módon, azonnal képes volt olvasni. Soha, sehol sem találkozott azóta azzal az írással, és a történtek után annyira a megélések élménye alatt volt, hogy lejegyzését sem tartotta fontosnak.)
A megélt állapot csúcsán, amikor a boldogság érzése és a fényörvényként feltoluló határtalan erő a fizikai test számára az elviselhetőség küszöbéig fokozódott, bevillant tudatában egy gondolat: ezt tovább elviselni emberi lényként lehetetlen. Ekkor szép lassan megszűnt az élmény, és az elragadtatásszerű állapotból a férfi visszakerült a hétköznapi tudati valóságba. Olyan volt, mintha lassan felébredne, pedig nem álomállapot volt amiben mindezt átélte, mégis mintha végig, folyamatosan csukott szemmel látta volna a történteket és élte volna át a tudatában mindezt a lelke. Miután rájött, hogy mi is történt vele, s hogy mindez törvényszerűen csak az ő egyedi, egyéni megéléseként volt megtapasztalható, sokáig még csak elhelyezni sem tudta életében mindezt. Nem beszélt hosszú ideig minderről senkinek sem.
Ezen állapot időtartama a lineáris időben teljesen felbecsülhetetlen volt számára. Érdekes módon, a tér nem változott semmit körülötte, a történések egyértelműen csak számára, benne nyilvánultak meg, az általa tapasztalt jelenségek a szobában tartózkodó feleség számára nem voltak észlelhetőek. Mindeközben egyszerre tudatában volt annak, hogy egy fotelben ül, és hogy milyen környezet veszi őt körbe, látta saját testét is, és még annak a lehetősége is felvillant elméjében, hogy mi van, ha mindez látható kívülről. Mondani sem kell talán, hogy eme kettősség EGYüttes megtapasztalása csak még különlegesebbé tette számára ezt a megélést, mivel utólag semmilyen általa ismert tudatállapot nem volt rekonstruálható. Nem volt álom állapot, de hagyományos értelemben vett éberség sem, viszont a megélés kristálytiszta, és elképzelhetetlenül intenzív volt. Az elképzelhetetlenül szó pedig nagyon hangsúlyos jelen esetben. A megélés során ugyanis semmi olyan nem történt, ami bármilyen előzetes vágyhoz tapadó gondolathoz, elmében megjelenő KÉPhez, KÉPzethez köthető. Nem testen kívüli élmény volt, mert nem jelent meg a testtől különváltság nézőpontja, hanem sokkal inkább a testben kitágultság állapotának az élménye. Magyarán tökéletesen átélhető volt minden a fizikai testben, de maga az élmény egy adott ponton meghaladta a fizikai test számára az elviselhetőséget. Látható volt ami a testtel történik, illetve a környezetben, de a tudati fókusz mégis a testben megélt, egyre intenzívebben fokozódó boldogságélmény köré rögzült, mely során a külvilág megszűnt mint különálló létező, és a létezés magában a boldogság érzésében koncentrálódott. Fontos kiemelni, hogy semmi konkrét vágy nem irányult a férfiban, valamiféle misztikus megélések mesterséges előidézésére mindaddig, így például soha nem fogyasztott tudatmódosító szereket, illetve semmilyen tudatosan irányított, meditációt, agykontrollt, vagy egyéb, tudatállapot megváltoztatására irányuló tevékenységet sem végzett. Az intuitív valóságra való fogékonysága azonban gyermekkorától fogva egyértelműen megmutatkozott életében, mely művészi hajlamaiban addig is kifejeződött.
Mi is történt pontosan? Klasszikus meghatározás szerint a férfinek egy misztikus élményben volt része. Isten jelenlétének és a végtelen, határtalan, emberi lényt meghaladó boldogságnak a megtapasztalását élte át, 2014 egy februári estéjén. Oldalakba menő, okoskodó, racionalizáló elemzéseket lehetne készíteni a fentiekről, de nem teszem. Miért is? Mert a fentiekben leírt történetnek a férfi számára nem ez a lényege. Nincs semmi ugyanis amit racionálisan meg kellene fejtenie.
Találkozás Istennel, a fogalom legmélyebb, legmisztikusabb értelmében, mely olyan mint a szerelem. Ha egy gyermek egy szerelmeskedő párt lát, de ő maga még a szerelmet nem élte át, a látottakat racionalizálni úgyis csak üres, értelmezhetetlen mozdulatsorokként képes. Ekkor még az is elhitethető vele, hogy a valódi szerelem, pusztán tornamutatványok sorozata. Abban a pillanatban viszont, amikor találkozik a szerelemmel, megégeti annak lángja, annak mindent EGGYÉ olvasztó végtelen ereje, minden átértelmeződik benne, és rádöbben, addigi ismeretei ürességére, felszínességére, viszonylagosságára. A fenti történet is pusztán egy halvány kísérlet egy megélés szavakba öntésére. Olyan, mint pusztán a mag héjának az átadása, a héj és a mag helyett.
A fenti írás nem több és nem kevesebb mint egy egyéni tanúságtétel. Annak lehet használható, annak lehet érvényes, akinek a szemei már nyiladoznak a lét magasabb rendű valóságaira, vagy annak akinek már megnyíltak. Kellő nyíltság és intuitív, szeretetteljes befogadókészség nélkül az egész történet semmitmondó, hiteltelen lehet.
EGY valóság van csak, az EGY valósága. Minden más az elme káprázata. Látni csak az EGY Isten képes. Az emberi lény szemléli a világot, és saját egyedi szemléletét azonosítja a valósággal. Az elme az érzékcsalódás művésze és művészete, a mája fátylának szövőszéke, teremtője. Az emberi lény néz, de a valóság teljességét nem láthatja, csak Isten szemével. Az elme elemez, mindent a maga duális valóságába helyezve elemeire bont és mindent ellentétek közé helyez.
Az emberi lény önön valóságképzetének a rabja, saját elméje a börtöne, és gondolatai végtelen zaja az ő börtönőre. A szabadulást az újabb és újabb nézőpontok megváltást kínáló ígéreteiben képzeli, ezért újabb és újabb modelleket, elképzeléseket gyárt a valóságról. Gyönyörködik a modellekben, az üveggyöngy valóságokban, és mindebbe belefeledkezve egyre csak szomjazik a boldogságra. A boldogság az elme számára mindig valaminek a függvénye, ami rajta kívül álló, ezért meg kell azt szereznie. Az elme boldogságot ígér a vágyak beteljesülésében, de a vágyak beteljesedésekor érzett öröm tünékeny gyöngy, mint a harmat, melyet felszárít a Napnak fénye. Az elme soha nem ismerheti a boldogságot meg, mert a boldogságot azonosítja az örömmel.
Boldogság VAN, és csak a Jelen, a Most, a VANság isteni Örökkévalóságában tapasztalható meg. Az öröm a boldogsághoz képest olyan, mint egy tájkép a tájhoz képest. Egy kiragadott nézőpont, mely önmaga megszilárdítására törekszik, elhitetve magáról azt, hogy azonos a táj végtelen aspektusainak összességével. Az öröm illékony pára, az elme lehelete, mindig újabb és újabb kell belőle, hogy a rabjává vált elme, a lélek valódi szomját csillapíthassa. A boldogság üdvösség, az üdvösség az elmét meghaladó ős állapota a léleknek. A boldogság EGYesülés Istennel. Isten szemével tekinteni minden létező EGYségére: a SZERetet. Isten Lelkével áthatni és éltetni minden létezést: a SZERelem.
Latest posts by FJT (see all)
- Túl a vízen - 2019. február 7. csütörtök
- A szolipszizmus zsákutcája - 2018. december 11. kedd
- Metafizika - 2018. december 8. szombat
- A csapda - 2018. november 23. péntek
- A kEGYelem VALÓsága - 2018. november 15. csütörtök
