Bizonyos körökben (pld. vallás, kreacionizmus, metafizikai tradíciók) zsigeri szinten elutasítják az evolúció elméletet. Sokat vizsgáltam ezt a kérdéskört, és végül is arra jutottam a fenti megközelítésektől függetlenül, hogy evolúció – abban az értelemben, hogy pld. az emberi létezés egy töretlen, és egyértelműen, az időben folyamatosan fejlődő tendenciát mutató, exponenciális fejlődés-láncolat – tényleg nem létezik. Az evolucionizmus nem más, mint egy nézet, amely csak és kizárólag a lineáris időfelfogást ismeri, ezért kényszeredett módon próbálja értelmezni és igazolni a jelent, mint egy töretlen fejlődés következményét. Én személyesen nem tagadom, hogy a megnyilvánult létezés egy folyamatos változás, egy folyamatos kibontakozása azon szellemi valóságoknak, melyek a tér és az idő síkjait meghaladó VALÓság megnyilvánulása, azonban mind az ezt létrehozó tudat, mind az ezt átélő tudat – mint tudatrészek – EGY és ugyanazon lét, valóság, mely egymástól lényegében elválaszthatatlan, viszont tudatilag az elválasztottság, a részség – mint egy mágikus tudati aktus által – igenis megtapasztalható, és ennek eredményeképpen áll fenn pld. az emberi létezés, a világ, az emberi tudatforma is.
Az evolucionizmus és annak társadalmi, világnézeti, világképbeli, filozófiai, metafizikai és tudatmeghatározó vetülete ma már beszivárgott sok, hajdan tiszta, magas rendű spirituális nézetbe is, amely a maga virágkorában egyáltalán nem volt fertőzött ezzel. Miért lényeges ez? Két szempontból is. Mivel az evolucionista nézet azt sugallja, hogy a jövőnek, törvényszerűen és szükségszerűen, mindig fejlettebbnek, komplexebbnek és magasabb rendűnek kell lennie (persze mindig kérdéses, hogy ez a fejlettség és összetettség önmagában miért kell automatikusan magasabb rendű is legyen minden őt megelőző valóságnál) ezért az emberi tudat bezárul a jövőbe révedés illuzórikus csapdájába. Mit jelent ez? Hogy minden cselekvés súlypontja áthelyeződik egy illuzórikus, jobbnak, szebbnek, fejlettebbnek stb. remélt jövő felé, és így a jelen elviselhetetlen tendenciái soha nem kerülnek felismerésre, alapos elemzésre, mert ezen nézet alapján a jelen hibái a jövőben úgyis el fognak tűnni. (ennek párhuzama az evobiológiában pld. a természetes szelekció, aminek következtében – elméletileg – a következő generációk egyre hibátlanabbak, tökéletesebbek lesznek.) A másik fontos dolog, hogy eme hamis, illuzórikus ígéret nevében az emberekkel bármit meg lehet csináltatni a jelenben, hiszen aki utódokat nevel, az az utódai által motivált arra, hogy utódai miatt a jelenbéli cselekvéseit egy szebb, jobb jövő érdekében tegye. Ez azonban egy hatalmas csapda, mert minden mélyebben és összetettebben gondolkodni képes ember láthatja, hogy az evolúcióelmélet nem más, mint elmélet, ami a valósággal igen sok ponton köszönő viszonyban sincs.
Esszenciális, hogy a lineáris evolucionizmus nem ismeri az idő ciklikus és az idő pontszerű valóságát, ami egyrészt megenged bizonyos mintázat-ismétlődéseket a lineárisnak érzékeltetett fejlődéstől függetlenül, másrészt – mint pontszerűség, EGYség – a valóság kibontakozását nem köti semmiféle linearitáshoz. Magyarán, a jelen kort ugyanúgy követheti egy totális leépülés, egy totális megsemmisülés, visszaesés, szellemi-fizikai hanyatlás, mint akár egy aranykor szerű állapot. Tehát semmi sincs kizárva. DE ami ezeknél is lényegesebb az az, hogy ameddig az emberi tudat a jövőben keresi a szabadulást, addig a jelenben örökké elégedetlen lesz. Ezt az elégedetlenséget a hamis evolucionizmus – mint tudatprogram – pedig csak fokozza. Mindezt jobban érthetővé tehetjük, ha egy példát veszünk az írott történelemből. (Az egyiptomi kultúra emberei nem ismerték az evolucionista világnézetet, ezért az ő tudatuk – vélhetően – mentes volt a töretlen fejlődésbe vetett hamis reményektől. A megoldást pedig nem a jövőbe helyezett fejlődésnek a mítoszában keresték, hanem a jelenben. Magyarán az önMAGuk felé való fordulásban. Az egyiptomi vallás, és annak sokszínű megnyilvánulásai valójában mind ezt tükrözik, még akkor is, ha mindez már a vallás szintjére lett alászállítva. Azonban Egyiptomban – vélhetően – létezett az a szűk, magasrendű felismerésekkel rendelkező avatott szellemi réteg, aki tisztában volt a tudat természetének legalapvetőbb valóságaival, az idő, a tér stb. természetével, és végső soron azzal, hogy a lét és a létezés problematikáját SOHA sem a lineáris időben értelmezhető fejlődés illuzórikus valósága határozza meg, hanem ennek kulcsa – bármilyen paradox is legyen – az időtlenségben keresendő, a tudat középpontjának, mint minden létezés középponti MAGvának önMAGunkban való felismerésében.)
Ez az a tudati valóság, amit a mai kor evolucionizmusa az emberi tudatok túlnyomó többségében átkódolt, és innen is fakad a szenvedésünk jelentős része. Ugyanis ezen szemlélet mást sugall a világ és a valóság természetéről, mint ami az valójában. A világok ugyanis pusztán csak egymásra következő tudati valóságok, és eme egymásra következésnek egyáltalán nem feltétele semmiféle lineáris értelemben vett fejlődés. Ez azonban a pusztán lineáris időszemléletet ismerő tudományos-materializmusban és tudományosságban – ami az evolucionista tudatipar szellemi bázisát jelenti – nem létezik, és nem is létezhet. A materializmusnak ugyanis téves mindennemű idő és térszemlélete, ami a tudati vonatkozásokat illeti. Sem az idő sem a tér nem létezik olyan módon, amint azt az érzékszervi valóságot abszolutizáló materialista tudományosság absztrahálja, tudomány néven. Ebben a téves szemléletben vannak kondicionálva a jelenkori emberi tudatok, mert pld. a vallásos vagy spirituális emberek többsége elvileg a teremtésben hisz, gyakorlatilag azonban már a materialista világképben lett kondicionálva az elméje, sőt a kreacionizmus is egyfajta materializmus, csak egy más formában, annyi különbséggel, hogy az evolucionizmust tagadja, de a materialista tudományosság és világkép eszközeit használva.
Ezek azon rejtett jelenségek, melyek mélyen meghatározzák jelenkori valóság és időszemléletünket. E miatt a világunktól mást várunk, mint ami annak a valódi természete. Állandóan azt várjuk, hogy fejlődve változzon, de persze sokan azt is elfelejtik, hogy már maga a fejlődés is, egy teljesen relatív fogalom. Egy példát hoznék erre. Ma egy forma egyes autót a legtöbb technokrata egyértelműen fejlettebbnek tart egy múlt század eleji Ford T modellnél. Pedig mindkét autónak 4 kereke volt, motorja, fékje, sebességváltója, stb. Mégis többnyire egyértelműen úgy látják, hogy a T modell azért, mert technikailag egyszerűbb volt, és kisebb teljesítményre volt képes, ezért automatikusan és egyértelműen fejletlenebb, kezdetlegesebb volt. Ez ugyan egy tagadhatatlanul valós nézőpont, de mi van, ha ez egyáltalán nem abszolút nézet, csupán egy önkényes, önabszolutizáló szempontrendszer alapján hozott ítélet? Miért hajlunk arra, hogy ami bonyolultabb, ami összetettebb – ezáltal pld. sokszor sebezhetőbb! – az egyértelműen fejlettebb? Miért gondoljuk, hogy ilyen alapon a mai homo sapiens sapiens egyértelműen fejlettebb a 100.000 évvel ezelőtt élt őseinknél, holott eggyel sem találkoztunk személyesen, pusztán maradványokkal, tárgyi emlékekkel, melyek nem föltétlenül tükrözik egy embercsoport szellemi minőségét, például gondolkodási képességeit? (A mai kor szemlélete azt sugallja, hogy ha egy kultúra nem rendelkezik bonyolult technikai eszközökkel, az már automatikusan fejletlen, hisz nem képes elmélyült gondolkodásra. De miért lenne egyértelműen igaz is ez?) Könnyű tehát egyértelmű igazságnak beállított elmélet-hazugságokat összehordani rég letűnt kultúrákról, civilizációkról, korokról, és a miénket a legfejlettebbnek beállítani úgy, hogy abszolút viszonyítási alapként a mi kultúránkat, időszeletünket tesszük meg.
Voltak olyan kultúrák és civilizációk, melyek szinte semmilyen fizikai nyomot sem hagytak maguk után. Ezek ma primitívnek, fejletlennek vannak minősítve, holott soha senki sem találkozott élő, hús-vér képviselőivel a jelenkor „tudósai” közül, hogy ezt megítélhesse. Még ha ez lehetséges is lenne, akkor is rengeteg szempontrendszer létezik egy életforma, egy kultúra, egy civilizáció fejlettnek vagy fejletlennek való kategorizálására, és egyik szempontrendszer sem bírhat abszolút érvénnyel. A tudományos-materializmus az evolucionizmussal karöltve így nem más, mint az emberi szellem, az emberi gondolkodás ZSÁKUTCÁJA. Egy olyan zsákutca, amiből tényleg nincs kiút, ha ezt a kiutat a materialista gondolkodás eszközeivel keressük. Ennek a materialista gondolkodásnak pedig jelenkori „spirituális” szemléletek java része nem az ellentéte, hanem az édes testvére, hisz szinte mindegyik meg van fertőzve mind a materializmussal, mind az evolucionizmussal, mind az objektivizmussal. A valódi szabadságot kereső, szellemi utat járó lénynek el kell tehát dobnia mindent, ami ezen tudati programozáshoz kötődik. A jövő mindig nyitott, de a jövőben – az üdvösség, a szabadság tekintetében – soha nincs semmi más, mint ígéret. Egyedüli valóságunk az a JELen, még a múlt és a jövő sem létezik valójában soha másként, mint a tudatunk fókusza által megjelenített jelenként. Ebben válhatunk szabaddá, s juthatunk el a tudat valódi üdvösségére.
Kapcsolódó gondolatok:
- A progresszió – mint abszolutizmus és elmezavar
- Tiszta víz
- A vak gyermek története
- Szellem és Anyag – a káprázat szellemi, tudati valósága
Latest posts by FJT (see all)
- Túl a vízen - 2019. február 7. csütörtök
- A szolipszizmus zsákutcája - 2018. december 11. kedd
- Metafizika - 2018. december 8. szombat
- A csapda - 2018. november 23. péntek
- A kEGYelem VALÓsága - 2018. november 15. csütörtök
Így látom én is.
Mindent a lineáris idősíkon tud az ember elképzelni.Akár az evolúciót , akár a saját kis életét.Rendkívül téves nézet ez.
Én arra jutottam , minden amit éppen most érzékelek az érzékszerveimmel az már a múlt.Ugyanúgy az összes célom , vágyam és tervem , azontúl az elképzeléseim is mind a múlt.A lehetőségeim is mind a múlt.
A múlt vesz körül.
A jelen szó maga a mágia.
Jelen jelenti hogy itt.Jelenti hogy most.És jelenti , hogy a JEL-en vagyok , azaz kapcsolatban a forrással , a valódiságommal , de mindenképp a három dimenzióból kivezető láthatatlan úton.
Jelen vagyok.Itt és most.Ez maga a mágia.
De ezt mindenki mondhatja.Úgy látom , akkor vagyok jelen , ha észlelem a múltat.Az a jelen ami másnak jelen , az nekem a múlt.
Mennyire érdekes és piszok egyszerűen megdönthető a lineáris idő illúziója.Egyszerűen mondja meg valaki , hol ér véget a múlt és hol kezdődik a jövő.
A mondatod elkezdve a mondat vége a jövő.De a közepén már a kezdet a múlt.Hol az a pont ahol azt mondhatom , akár az órát nézve hogy hopp igen ez most a jelen.Hiszen mire a mondat végére érek az már a múlt.
Egyszerűen nincs ilyen pont.És ehhez nem kell atomfizikusnak lenni hogy ezt belássuk.
Hogy mi a jövő?
A múltat már elég stabilan képes vagyok látni.A jövőt még nem.De azt hiszem az az irány , hogy a jelenlét termékenyíti meg a múltat és abból születik egy új valóság.Ez lehet a jövő.
Ezt most úgy látom , nem lehet közvetlenül irányítani.Aki én vagyok , amit tudok , aszerint formálódik egy valóség körém.
Ez az az evolúció igazából szerintem.Az ember tudatszint lépkedése és az azzal járó változásoka valóságában.
Remek gondolatok, magam is eltöprengtem ezeken mikor az idő természetét vizsgáltam.
A JELen, a MOST az idő teljessége, méghozzá úgy, hogy az a meghatározhatatlan PONT is egyben, amely a tudat középpontja, és amely pontban egyszerre lehetséges az idő fölé emelkedni – időtlenség – és az idő síkijaiban – múlt és jövő – elmerülni. Ezért megfoghatatlan, mert mindez mindenfajta absztrakciótól mentes, tiszta tudat, tiszta lét, amely: vagyok.
Minden tudat, az elme is a tudat egy funkciója, a teremtő amely a tapasztalati valóságot, az idő és a tér illuzórikus valóságát létrehozza és fenntartja. A tiszta tudatról beszélni fogalmak segítségével nem lehetséges. Meghalad mindent, bár mindennek a forrása.
Szerencsére az önMAGunkhoz való visszatérésre semmiféle evolúcióra nincs szükségünk. Csak a valóság tudati, elmebeli és mágikus természetének a felismerésére. Ha valaki ezt nevezi evolúciónak, ám legyen. Én egy ideje tartózkodom minden formában, ennek a jelenleg torz tartalmakkal feltöltött szónak a használatától. Nagyon félreérthető ugyanis mások számára.
Igen , igazad van , jobb kerülni ezt a fogalmat.Igazából felesleges is.
Örülük, hogy így látod. Az evolucionizmus minden formája, de kiváltképp annak tudati értelmezése az önmaga tudatcentrumától távolodó tudat álma. Önmagában természetesen nem jó vagy rossz kérdése ez, hisz minden álom – bármilyen valóságosnak éljük is azt át vagy meg – végső soron egy illúzió. Azért lovagolok ennyit és ilyen vehemensen mindig ezen a kérdésen, mert az önMAGához, az önMAGa közÉP-PONTjához visszatérni törekvő tudatok számára, akik a létezés legvégső dimenzióira irányítják figyelmüket, eme nézet meghaladása – véleményem szerint – elengedhetetlen. Ahhoz viszont először értelemszerűen annak tanulmányozása, megismerése és elemzése szükséges.
Én például soha nem vitatkoznék biológusokkal ebben a kérdésben, mert a mai biológusok eleve a tudományos-materialista szemléletben fogant tudományosság kereteiben vizsgálódnak, minden élettel kapcsolatos kérdésben. (tisztelet a lehetséges kivételeknek) A lineáris időfelfogástól szabadulni képtelen tudat, pedig egy sajátos tudatformába van bezárulva, mely egyébként törvényszerűen lát(hat)ja azt, amit a mai evobiológia hirdet. Ezért például már azok, akik valamilyen formán eljutnak a kreacionizmushoz, már mindenképpen tettek egy fontos lépést, a jelenségvilág értelmezhetőségének a problematikáján belül. Bár nem vagyok a kreacionista nézetek híve sem, főleg azért, mert ezt bizonyos vallások előszeretettel használják fel a maguk torz, objektív valóságot propagáló világképük alátámasztására, mégis azt kell mondjam, a kreacionizmus már egy lépcső lehet a magasabb rendű időértelmezés felismerésében. De nem szükséges lépcső, mert például az általad vázolt gondolatmeneten belül is felismerhető az idő speciális természete, minden egyéb tudományoskodás nélkül.
A mai kor egyik legjellemzőbb jelensége a tekintélyelvű informacionális „tudásra” való támaszkodás, mely valójában nem más, mint a valódi, személyes tapasztalásban feltáruló tudás kigúnyolása. Ha például egy Hawking nyilatkoztatott ki az objektív valóság (pld. a vallások istenfogalmának) vonatkozásában bármit, azt a tudományt istenítő emberek többsége rögtön szentségnek vette, holott ő egy elméleti fizikus volt, akinek a szakterületén belül ez már magánvélemény kellett volna legyen, nem tudományos érv. Amúgy az is érdekes dolog, hogy az ateistákkal kapcsolatban, ma már azt szoktam mondani, hogy abban az istenben, akiben te sem hiszel, én sem hiszek, tehát igazából nem ez az áthidalhatatlan elvi akadály, egy a végső szabadságot, megszabadulást kutató, és az ateista tudatformába zárult lény között.
Úgy látom termékeny volt a nyár itt a blogon , én a szabadságomat a szőlőnek áldoztam, hogy megtartsam azt .
A természet is felgyorsult, a szüret is egy hónappal hamarabb kell hogy bekövetkezzen, a bor egy része a hordóban még ura vagyok az erőknek
egy darabig.
Utánam az elemek tesznek rendet!
Az involúciót azért nem említettem mert még reménykedem ,hogy felgyorsul vagy lelassul.
Örömmel olvasom, hogy a szőlő metamorfózisa általad is zajlik tovább. Az időspirál gyorsulni látszik itt is. A lugasunk szeptember végének megfelelő állapotokat mutat.
Egymást gerjesztik a folyamatok, ez tükröződik a legutóbbi két bejegyzés termékeny párbeszédeiben. Az involúció ezzel párhuzamosan pedig mindenben tapintható. Ha nem lenne, talán még hiányozna is.
Végül is az emberekben van egy közös.Alárendelik magukat.Ez lehet isten , tudomány , idegen faj.De lehet sors , végzet , univerzum , magasabb rendű intelligencia , szerencse.
Lehet a kisfőnök , a nagyfőnök vagy a földesúr és lassan már térünk vissza a méltóságos urak idejébe.
Teljesen mindegy mi , csak legyen valami , amire háríthatja a felelősséget.Szerintem ez ahonnan minden más szomorúság fakad.
Dehát , ha egy ember imád alattvaló lenni , követel egy uraságot , akkor ezzel a dumával nem a királyt zavarják el , hanem engem.
Különös kor- és kórtünete a vaskornak az, hogy minden mindennel összekeveredik. Van ennek azért némi bája is, például ha a technikai kütyüket nézem, amiben – bevallom – a teremtő kreativitást is tudom csodálni. Ugyanakkor hihetetlen, mennyire rabjává válik a tudatunk ennek a virtualitásnak, és hogy milyen erővel taszítja a tömegeket ezen javak megszerzésére. Viszont mikor máskor lenne alkalmunk erre, mintsem a vaskori álom-valóságban? (Arról nem beszélve, hogy tulajdonképpen minden tudati valóság virtuális, azaz magyarul KÉPzeletbeli, még az is amit “tudattól független fizikai valóságnak” neveznek egyesek)
A megszabadulást mégsem egy reménylett és óhajtott aranykorban látom, ahol a tudatosság minőségbeli különbsége miatt sem az általad, sem az általam kiragadott jelenségek – elméletileg – nem léteznek, mivel a tudat teremtő fókusza egész más dolgokra, valóságokra és egész másféle módon, képpen irányul. Önmagáért csak a szabad ember vállalhat felelősséget, ezért nevetek jó nagyokat a mai kor „ezo-spiri, tudatos-tudatosság” néven futtatott újabb szellemi elmebörtönein. Emberként a szabadság pont ott kezdődik, hogy felismerem, minden tekintetben kondicionált vagyok. A második lépésben pedig elkezdem megérteni, hogy a kondicionáltság – azon a módon amiként azt létezni látom – nem felszámolható, legfeljebb újabb kondicionáltságra cserélhető. Pld több pénz, vagy nagyobb ház helyett falusi tanya és pld. „öko-bio-ezo-spiri” gazdálkodás. Ezzel sincs semmi gond egyébként, hisz miért ne? Majd rájövök, hogy ezzel sem jutottam a szabadsághoz el, főleg, amikor minden tevékenység után adóznom kell, és pénzrendszer alapú kereskedelmi tevékenységet kell folytatnom az adófizetéshez szükséges jövedelem kitermeléséhez.
A szabadság – bárhogy is közelítem meg – megfoghatatlan, de nem megérinthetetlen. Amíg a „külső” világ független a tudatomban a belsőtől, addig esélyem sincs megízlelni a valódi, minden eszmén, dogmán, hiten, valláson, spiritualitáson és tudományon túli létállapotot, amely teljesen és tökéletesen tudati valóság, amint minden más is, amit az elme(ém) kivetíteni képes. A szabadság bármilyen jellegű – tehát valamilyen szempontból mindig kondicionált – megközelítésére sem alkalmas minden emberi tudat. Miért gondolom ezt? Mert a legtöbbünk még csak meg sem engedi önmagának, hogy legalább egyszer életében elgondolkozzon azon, hogy ki és mi ő, az anyagi világba vetett hitein, vágyain és testi-fizikai s lelki-szellemi kötődésein túl? Mert a legtöbben arra azt mondanák, hogy semmi. Hogy az már halott, akinek sem vágyai, sem kötődései sem kötöttségei nincsenek. Pedig akkor lehet csak igazán az ember önmaga, ha úgy éli meg a világot, úgy teljesíti be a vágyait, úgy éli át és meg azok beteljesedését, ha közben egyre kevésbé kötődik hozzájuk. Ez az egyik legnagyobb paradoxon, amit csak tapasztalni lehet, beszélni róla, és elméleteket gyártani a magyarázatára viszont teljesen más történet. A tudathatárok nem tágíthatóak mesterségesen. A beavatódás pedig nem erőszakolható ki semmilyen technikával, és/vagy módszerrel.
A szabadság mindenkit megtalál aki nem keresi azt.Maga a keresés taszítja el tőlünk.
A falusi önelletó életmód tényleg elég zavaros.
Az emberek csak a test egészséges táplálására gondolnak.Az elme és a szellem csak majd később , amikor beindul a gazdaság és lesz rá idő.Ők még annyira sem értik az életet mint azt hiszik.
Hálásak lehetünk az informatikának ,mert a földi pokol legmélyebb bugyrába fogják taszítani az emberiséget és ott már van némi esély a felébredésre. Természetesen csak akkor ha az illető a modern pszichológia közreműködésével nem analizáltatta ki az énjében szunnyadó lelkiismeretét.
EGYperces pszicho-groteszk
“Külső hang”
Na de Uraim! Önök – s a blog írója is – ahelyett hogy súlyos, mániákus depressziójukat és antiszociális attitűdjüket kezeltetnék, egy felkapott pszichológussal, vagy pszichiáterrel, itt írogatják ki magukból a sötét, borús gondolataikat és lelki fájdalmaikat, INGYEN??? Ejjj…. mi ez az illegitim öngyógyítási törekvés? Mi ez a szabálytalan, tudománytalan és dilettáns kísérlet, a psziché és a szellem integritásának a megőrzésére? 😀
Így nem lendül, nem pörög majd eléggé a fogyasztói társadalom kereke, s a végső, apokaliptikus-kataklizmikus öko-kollapszus is csak később következhet majd be 🙂 Hát nem lelkiismeretlenség-e mindez az Önök által birtokolt ismeretek fényében? Önök a végső kataklizma kerékkötőivé szegődtek? 🙂
“Belső hang”
Bár Mind-ÉN-KI VAGYOK, mégsem beszélhetek mindenki nevében, de a magam nevében szólva, a válaszom: nem és igen, vagyis nemigen 😀
Milyen érdekes hogy egyesek meg akarják menteni a Földet , a jegesmedvéket és a sarki jeget. Az alapítványukba befolyó pénzt a saját hedonizmusuk fenntartására fordítják ahelyett, hogy
hóágyúkat ill petesejt beültetést finanszíroznának a fajok fennmaradása érdekében. Az Amazonas őserdejét még nem is említettük.
Lehet ,hogy lelkiismeret furdalásuk van?
A lelkiismeret furdalás lelkiismeretet feltételezne… Hallottam olyanról, de mi is az pontosan? 😀
Kedves , külső hang úr , én egy kavics vagyok a fogyasztói társadalom gépezetében. Csak a fogyasztói társadalom gépezete nem érti meg hogy egy gigantikus sóderhegy gyomrában szeretne kavicsmentesen működni. Ez az én közegem ,a társadalom csak egy gyüttment , aki jött és rámtelepszik , rámkényszeríti a hülyeségeit és még meg is büntet ha nem tartom be , sőt azt mondja ez az ő sóderhegye.Kenőolajat és fogaskereket akar belőlem a kis kavicsból legyártani , aki csak folyik vagy forog mint egy alkatrész. Na , ha én ezt most elmondnám egy pszichológusnak , akkor az gyanítom egyik kezével egy nagy adag nyugtatóval kínálna meg , míg a másik kezével hívná a kényszerzubbonyosokat. Kell az nekem? Nem.
Bocs ,de ezt most be kellett másoljam egy az általam elfogadott pszichológus tollából:
VIKTOR E. FRANKL
A TISZTA TALÁLKOZÁS KRITIKÁJA
MENNYIRE HUMANISTA A HUMANISTA PSZICHOLÓGIA?*
Amire a pszichoterápiának ma szüksége van az az, hogy behatoljon a tulajdonképpeni emberi dimenzióba, az emberi jelenségek dimenziójába. A kérdés csak az, hogy mennyire segíti ezt elő az úgynevezett humanista pszichológia. Charlotte Bühler éppen most megjelent könyvében az »Introduction into Humanistic Psychology«-ban azt az álláspontot képviseli, hogy a logoterápia a humanista pszichológiai irányzatokhoz tartozik. De a következőkben elhagyjuk a logoterápiát a humanista pszichológiából, legalábbis heurisztikusan, hogy kritikusan tudjunk állást foglalni ez utóbbival szemben, mégpedig elsősorban a félreértett és rosszul használt fogalommal, a találkozással (Begegnung) kapcsolatosan, amelyet a humanista pszichológusok folyvást előhoznak.Ezt a fogalmat eredetileg nem a humanista pszichológusok kezdték el használni, hanem az úgynevezett egzisztencialista filozófusok. A fogalom bevezetése Martin Buber és Ferdinand Ebner nevéhez köthető. De Jacob L. Moreno-t is figyelembe kell vennünk ebben az összefüggésben.1 Mindennek alapján azt mondhatjuk, hogy a nevezett gondolkodók azzal járultak hozzá az egzisztencia-filozófiához, hogy az egzisztencia fogalmát ko-egzisztenciának értelmezték. Főleg pedig a ko-egzisztenciát mint én-te-találkozást interpretálták, és mint ilyet, kezdettől olyan kapcsolatnak tekintették, amely nem szub-humán, hanem humán, és-pedig perszonális síkon játszódik le.
És mégis: még mindig nem több és nem kevesebb, mint egy egész dimenzió maradt ki. Hogy melyik dimenzióról van szó, akkor lesz nyilvánvaló, ha a Karl Bühler által létrehozott beszédelméletet alkalmazzuk. A beszédnek hármas funkciót tulajdonított, mégpedig: a beszélők számára kifejező funkciót, a mindenkori megszólított számára felhívás-funkciót és a mindenkor megbeszélt tényeket és tényállást illetően ábrázoló funkciót. Így tehát azt mondhatnánk, hogy én, miközben beszélgető partneremhez fordulok, hogy valamit tudomására hozzak, akkor kifejezem magam. Ha azonban csak önmagam kifejezéséről van szó, még nem az igazi beszéddel van dolgom, sokkal inkább csak egy pszeudonyelvvel, amilyen bizonyos körülmények között a skizofrénia egyes eseteiben előfordul. Leírtam a harmincas évek elején egy esetet, melyben a nő páciens az általa »kreált«, feltalált, (franciának hangzó) szavaival igazolhatóan nem »gondolatait közölte«, hanem egyedül csak saját (finomkodó) életérzését akarta kifejezésre juttatni. Az analógia érvényes arra a módra is, ahogyan háziállatainkkal bánunk, mégpedig csak látszólag és nem valóságosan »beszélünk« velük: mindig »hozzájuk« beszélünk, de nem »valamiről« beszélünk. Az emberi beszéd szempontjából oly fontos ábrázoló funkció elismerésével olyan dimenzióba lépünk, amely az emberi ko-egzisztencia, az emberi egymással való találkozás számára nem kevésbé jelentős. Arra a dimenzióra gondolunk, amelyben Brentano és Husserl szerint a »szellemi aktusok« »céltárgyaik« felé törnek. A céltárgyak teljes tartománya azonban, más szóval, az a teljes tartomány, melyet a szellemi aktusok mindenkor célba vesznek, azonos a világgal, amelyről az egzisztencia-filozófusok fáradhatatlanul bizonygatják, hogy az emberi ittlétet, éppen az »In-derWelt-Sein« (világban való lét) értelmében, mint annak horizontja, mindenkor átfogja. Az emberi létnek ez a struktúrája eredményezi, hogy az ember tulajdonképpen vagy legalábbis eredetileg meghaladva önmagát, irányul valami felé, ami egyáltalán nem önmaga2, hanem vagy egy értelem, amelynek meg kell felelnie, vagy egy másik emberi lét, amellyel találkoznia kell és amelyet szeretnie kell. Más szóval, az ember mintegy transzcendálja magát a világba, az értelem, a »logos« felé. És az olyan pszichológia, amely megérdemli ezt a nevet, neve mindkét felét erre »összpontosítja«: a »logos«-t éppúgy, mint a »psyché«-t.
Buber és Ebner nemcsak a találkozás jelentőségére utaltak, hanem annak dialogikus karakterére is. Megkockáztatom azt az állítást, hogy igazi párbeszéd nem jön létre addig, amíg be nem lépünk a logosz dimenziójába. Egy logosz nélküli párbeszéd monologue á deux-höz vezet: a partnerek már nem törődnek a céltárggyal, hanem csak azzal, hogy önmagukat kifejezzék.
A Bubernek és Ebnernek köszönhető találkozás-fogalommal ellentétben az – encounter group movement alapját képező – felvizezett Begegnung-fogalom annyiban álhumanista, hogy minden ember-lét ön-transzcendenciáját figyelmen kívül hagyja. Számára az ember nem önmagát meghaladó lény, hanem monász bármi olyan ablak nélkül, amely a szellemi aktusoknak céltárgyaikra szabad pillantást engedne. Ami ennek az alapja, az nem humanista pszichológia, hanem tulajdonképpen monadológia. Ez az ál-humanista pszichológia még mindig nem mentes a Peter R. Hofstätter által joggal ostorozott »libidóhidraulikától«, amely felfogás szerint az ember olyan lény, aki nem azzal törődik, hogy létrehozzon valamit a világban, hanem csak azzal, hogy saját feszültségeit kiegyenlítse.
A következőkben olyan esetet mutatunk be, amely ezt az emberről vallott helytelen felfogást illusztrálja. A nő-páciens csatlakozott egy encounter group-hoz és az egyik ülésen válófélben lévő férjére irányuló felindultságát, dühét hozta kifejezésre. A group leader felszólította, hogy szúrjon bele egy léggömbbe és ily módon »változtassa levegővé« agresszióját. A léggomb tehát az agresszió eredeti tárgya, a férj helyébe lépett. De azt is mondhatnánk, hogy a léggömb egy robbantás alanya helyébe lépett, mert látnivalóan könnyebb volt az utasítást végrehajtva felrobbantani a léggömböt, mint megóvni a pácienst attól, hogy agressziójától ő robbanjon fel. Ez után a procedúra után megkönnyebbülést kellett éreznie. De elfogadhatjuk vajon, hogy ez a megkönnyebbülés valódi? Nem inkább egy indoktrináció eredménye és hatása, egy ideológia átszármaztatása volt ez? Nem a terapeuta mechanisztikus emberképét vitte át a páciensre? A megkönnyebbülés csak akkor érthető meg, ha a páciens félreérti önmagát: ha magát egy zárt rendszernek tartja, amelynek, hogy kárt ne szenvedjen, őrizkednie kell a túlzott feszültségtől, nehogy akár a léggomb – felrobbanjon. Valaki, akinek természetes realizmusát sem a neurózis, sem annak terápiája nem fordította át a szolipszizmusba, mondhatja magában: »Ha én bármennyire is megszabadultam feszültségemtől, semmi sem változik, legalábbis a világban nem; éppúgy, mint azelőtt, lesz okom rá, hogy izgatott legyek és engem valójában az idegességem alapja érdekel.« Ehhez képest, érzelmi reakciója meglehetősen érdektelen számára.
Ami a haragra érvényes, az érvényes a gyászra is. Hogyan fog reagálni a gyászoló a szeretett személy halála után akkor, ha nyugtató tablettát ajánlanak neki? »Az, hogy a valóság előtt behunyom a szememet, távolról sem teszi azt valótlanná. Ha elalszom és akkor már nem tudok a szeretett személy haláláról, ez nem támasztja fel őt. Ami engem érdekel, az csak és kizárólag az: él-e ő vagy sem, és nem az, hogy felizgatom-e magam. « Ezek lehetnének a szavai. Ami a gyászolót érdekli, nem annyira az, hogy boldog-e vagy sem, sokkal inkább az, hogy van-e alapja erre. A logosz nélküli pszichológia (hogy Wilhelm Wundt »Psziché nélküli pszichológiá«-jára utaljunk) nem ismer indítóokokat, amelyek alapján szabályozhatjuk viszonyulásainkat. Csak okokat ismer, és ezek nem kint a világban vannak, hanem önmagunkban, saját pszichológiai állapotunkban. Az okok azonban nem ugyanazt jelentik, mint az alapok. Ha valaki hagymát szel, sír. Könnyeinek megvan az oka. Viszont nincs alapja arra, hogy sírjon. Es ha valaki boldogtalan, és iszik egy whiskyt, akkor kevésbé lesz boldogtalan, és ennek a whisky az oka. De a boldogtalanság alapja ezzel még távolról sem szűnt meg. Hiszen a világban semmi sem változik. Ám mi történne akkor, ha alkalmazná az embernek azt a képességét, hogy a szenvedést teljesítménnyé tudja átváltoztatni? Mi lenne, ha a válófélben lévő nő használná azt a képességét, hogy ezen az emberi síkon állást foglalna tönkrement házasságával kapcsolatosan, melynek során nem engedi át magát a haragnak, hanem megbékél, mégpedig, ha ez még lehetséges, a férjével, de ha nem lehetséges, akkor saját sorsával, egy elvált nő sorsával? Így vagy úgy, elérne valamit, mindenesetre többet, mint ha csak az agresszió szelepeit nyitná ki. Kezébe venné a sorsát: emberként cselekedne és nem gépként reagálna. Vajon nem blokkolja-e le az a pszichológia, amely az embert nem állásfoglaló, hanem csak mechanizmusoktól és impulzusoktól vezérelt lénynek látja, az embernek azokat a képességeit, melyek birtokában meg tud oldani egy szituációt, amelyhez nemcsak külsőleg nőtt fel, hanem amelyhez belülről is? Vajon nem blokkolja-e ez a logosz nélküli pszichológia, amely csak okokat és okozatokat ismer, de semmi olyat, mint a szenvedést megkoronázni tudó értem, tehát nem blokkolja-e ez a pszichológia a páciensnek azt a képességét, hogy a külső tragédiákat belső győzelmekké változtassa, tanúságot téve a benne szunnyadó emberi potenciálról? És nem hagyja-e esetünkben a pácienst abban a hitében, hogy ő függ attól, hogy tőle egy férj elválik-e vagy sem, és hogy valamilyen benne felgyülemlett, a férjre irányuló agresszió levezetődik-e vagy sem?
A találkozásban, ha az valódi, kilépek, transzcendálom magamat és nemcsak önmagam juttatom kifejezésre. A logoszra transzcendálok. A pszeudo-találkozás nem valódi párbeszéden alapul, hanem logosz nélküli párbeszéden, és ezért csak fórumként szolgál, hogy kölcsönösen kifejezzük önmagunkat. Mi lehet tehát az alapja ezen encounter group-ok jelenlegi elterjedésének, amelyekben a pszeudo-találkozást gyakorolják?
Mindenekelőtt erre utalnánk: a mai ember rendkívül érdekelt abban, hogy mások érdeklődjenek iránta. Itt láthatóan deficit van. Úgy tűnik, hogy az ipari társadalom egyre több olyan embert hoz létre, aki a magányosságtól szenved; a »magányos tömeg« magányosságától, ahogyan a bestseller címe is hangzik. A klíma hideg és személytelen, az atmoszféra, melyet belélegeznek, embertelen. Meghallatlanul, ám szakadatlanul kiáltanak emberi melegség, emberi közelség után. Ez után az intimitás után oly mértékben epekednek, hogy készek minden árat megfizetni, minden áldozatot meghozni, ama veszély ellenére, hogy intimitás intimitást követ. A szexuális intimitást már csak egy lépés választja el a szexuális promiszkuitástól.
Amire valójában szükség van, az kevésbé a minden áron való intimitás, sokkal inkább az intim szféra védelme. Amire szükség van, az a bátorság a magányossághoz, a magányosság alkotó módon való létrehozása; az embertársaktól való negatív elszakadás átalakítása meditációra való pozitív alkalommá. Az ipari társa dalom egyoldalúan a »vita activá«-ra helyezi a hangsúlyt, és ez az egyoldalúság kompenzációt igényel: a »vita contemplativá«-t. Az aktivitás ellentétének nem kell passzivitásnak lennie, — receptivitás is lehet. Valójában szüksége van az embernek – ma jobban, mint bármikor – az egyensúlyra az alkotói lehetőségek között, hogy értelmet adjon az életnek és azoknak az alkalmaknak, melyeket egy-egy találkozás és szerelem ad. Ezen a helyen kínálja szolgálatait a sensitivity training.
Hogy az emberi részvét iránti kiáltásra térjünk vissza: az a butaság, hogy a jelenlegi körülmények között ezért a részvétért fizetni kell. Egy weekend workshop-on való részvételért pár száz dollárt is fizethetünk. Mérhető, milyen valódi, milyen emberi az az érdeklődés, amelyet a résztvevőknek felkínálnak. Ehhez jön még, hogy – legalábbis Kaliforniában – éppen a legdrágább idevonatkozó vállalkozások általában nem kellően iskolázott emberek kezében vannak, akik sem módszerben, sem technikailag nem állnak ellenőrzés alatt, és nem is tartoznak olyan szervezethez, amelyhez a szakmai etika kötné őket. Egy olyan korban, melyben a szexuális álszenteskedés ellen ennyire kikelünk – mert jelenleg ez a helyzet – nem lenne szabad a promiszkuitással való üzletet »sensitivity training«-nek, »encounter group«-nak vagy »nude marathon«-nak álcázni. Akkor dicsérem inkább – összehasonlítva ezzel – a prostituáltat, aki igazán és őszintén elismeri, hogy üzletét anyagi érdekből űzi, és nem állítja be úgy a dolgot, mintha az emberiség érdekében tenné, melynek szenvedése az orgazmus hiányára vezethető vissza; melynek »örök fájdalmát és jajgatását« – Goethe, illetve Mefisztó szavaival – »ezerszeresen is egy pontból kell kúrálni«. Sigmund Freud pontosan tudta, mit tesz, amikor az absztinencia szabályait felállította és az ellentranszfert műhibának tartotta. Lojális epigonjai is kiállnak e szabályok mellett, és nem jut eszükbe, hogy a sajnálatos kivételeknek megszívlelendő szabályokat adjanak. A mi szakmai etikánk ideáljai szerint még az aszimptotikus közeledés sem tartozik a condition humaine-hez. De senki sem lenne képes ilyenfajta kudarcából valamit is profitálni.
Mindamellett a kultusz, amelyet éppen Amerikában, és Amerikán belül éppen Kaliforniában az intimitással kapcsolatban űznek, pszichológiailag és szociológiailag érthető. Már Yalom utalt – egy hivatalos beszámoló keretei között, melynek elkészítésével az Amerikai Pszichiátriai Társaság bízta meg – az amerikai, ezen belül is a kaliforniai népesség hallatlan mobilitására. mivel oly gyakran kell költözködnie, hogy sehol sem tud igazán gyökeret verni. Ez a gyökértelenedés, véli Yalom, elidegenedéshez vezethet. Hozzá szeretném fűzni, hogy itt nemcsak a környezettől való elidegenedésről van szó, hanem ön-elidegenedésről is. Nemcsak a társadalomtól való elidegenedés jön létre, hanem az érzelemtől való elidegenedés is. Éppen az angolszász népesség állt túl sok ideig a puritán erkölcs befolyása alatt, amely nemcsak az érzelmek feletti uralmat követeli meg, hanem az érzelmek kinyilvánításának az elnyomását is. Analóg módon érvényes ez a szexualitás elfojtására is. De évek óta túlkompenzálják ezt a tendenciát és a jelenlegi trend a másik végletbe csapott át. Nevelők és szülők túlzott engedékenységnek hódolnak, amely azonban kifejezett intoleranciát eredményez a kudarcokkal és feszültségekkel szemben. Minden érzés megköveteti kinyilvánítását és minden szükséglet a kielégítését. Érzelmi inkontinencia jött létre – amivel általában csak a talamusz-lézió esetében találkozunk – , melynek során a páciens adekvát ok nélkül sír vagy nevet és ezt egy ideig nem tudja abbahagyni. Kortársunk, – akinek érzelmi inkontinenciája nem biológiai, hanem végső soron szociológiai feltételekre es okokra vezethető vissza – nem tudja visszatartani magat, nem képes érzelmét magában tartani. Ki kell mutatnia, közölnie kell, és ebben a szükségében nyújtja kezét az encounter group. Itt nem csak jogosult érzelmei feltétel nélküli kinyilvánítására, hanem köteles is. Erre a megnyilatkozási szükségletre is érvényes egy agypatológiás párhuzam, mégpedig a távolságtartás hiánya, mely az előrehaladott epileptikus jellemelváltozásnál szimptomatikus. A páciens nem riad vissza attól, hogy életének legintimebb részleteit elmesélje, és életünk iránt a privát szférába behatolva érdeklődjön.
Így vagy úgy, az emocionális inkontinencia és a távolságtartás hiánya patologikus defektusok. Ezek porondra szólítják az encounter groupot és a sensitivity traininget. Az encounter group úgy értelmezhető, mint reakció a szociális elidegenedésre, a sensitivity training pedig mint reakció az emocionális elidegenedésre, az ön-elidegenedésre. Egyénileg nézve ezek a reakciók együtt járhatnak gyógyító funkciókkal. Szociálisan nézve ez a két reakció szimptomatikus. Ám bizonyos körülmények között a betegség kezére is játszhatnak. Az érzelem nem hívható elő szándékosan. A »hiper-intenció« hatására – hogy bevezessük ezt a kifejezést – visszahúzódik. Be kell következnie az érzelemnek, de nem hagyja magát megragadni. Ellenkezőleg, ezen a módon csak leblokkolhatjuk3. Vannak jelenségek, amelyek nem akarhatók: nem akarhatok hinni, nem akarhatok szeretni, nem akarhatok remélni és legáltalánosabban nem akarhatok akarni. Ezek és a rokon jelenségek ugyanis nem manipulálhatók. Ez onnan származik, hogy a manipuláció csak a szubjektumnak objektummá történő változtatása hátterében lehetséges. Ez ismét odavezet, hogy egy objektumot, amely felé a szubjektum céltudatosan irányul, figyelmen kívül hagyunk.4 Ha valaki önmagát manipulálja, miközben egy »intencionális érzelmet« (Max Scheler) akar kikényszeríteni, akkor szem elől veszíti a céltárgyat, amely felé az érzelem irányulna, ha ezt saját maga csírájában nem fojtotta volna el. Szeretném ezt egy mindennap előforduló eseménnyel illusztrálni. Ha valakit meg akarok nevettetni, akkor – jól vagy rosszul – egy viccet kell neki elmesélnem. Tehát nem irányulhatok közvetlenül »érzelmi állapotra« (Scheler), hanem ehhez egy adekvát tárgyat kell célba vennem. Ekkor az érzelmi állapot automatikusan beáll.
Hasonló jelenséggel találkozunk, amikor a kisebbrendűségi érzés kezelését kezdjük meg. Ennek a támadásnak sem szabad direktnek lennie. Ha a páciens le akarja küzdeni kisebbrendűségi érzését, akkor kerülőutat kell keresnie úgy, hogy ennek ellenére elvégzi munkáját és szabad idejében kisebbrendűségi érzése ellenére eleget tesz társadalmi kötelezettségeinek. Kisebbrendűségi érzése mellett kell az életét vezetnie, nem szabad tudomást vennie róla. A nyílt támadás csak figyelme központjában, életben tartja azt. Ha úgy él, mintha nem is lenne kisebbrendűségi érzése, ez előbb vagy utóbb elsorvad.
A túlzott odafigyelés, túlzott tudatosság, a »hiperreflexió« – hogy ezt a fogalmat is bevezessük – nem kevésbé patogén, mint a túlzott szándékosság, a hiperintenció. Az encounter group mindkét reakciómintát erőlteti. A pácienst felszólítják, hogy állandóan figyelje önmagát, és amit az erőltetett reflexió keretei között megállapít, azt regisztrálja. Ezen túl, ezt szakadatlanul meg is kell vitatnia. Azt mondanám, hogy »hiperdiszkusszió« jön létre több-kevesebb lényegtelen introspektív részletről. És ez a hiperdiszkusszió rövidesen öncéllá avanzsál – olykor életcéllá. Egy üressé és értelmetlenné vált életben, egy »egzisztenciális vákuumban« túlteng a hajlam és a vonzalom az öntetszelgésre, az önmegfigyelésre és mindenek előtt a kitárulkozásra, hogy mindent mindenkivel megbeszéljünk. Egzisztenciális vákuumba torkollik nemcsak a neurózis, hanem annak álgyógyítása is.
Mégis osztom Charlotte Bühler nézetét, amikor ezt mondja: »In spite of much confusion and concern with negative side effects, certain essential benefits of the encounter group movement seem clear.« (A sok zűrzavar, nyugtalanság és negatív mellékhatás ellenére, az encounter group bizonyos lényeges előnyei tisztán megfigyelhetők.)
Különösen előnyökhöz vezet a »spirit of cooperation and mutual helpfulness« (az együttműködés és a kölcsönös segítőkészség szelleme). És miért ne legyen az encounter group platform, ahol emberek egymásra találnak, hogy a változatosság kedvéért ne mindig csak saját érzelmi állapotukat »bámulják« (Martin Heidegger), hanem az értelem keresésében segítsék és támogassák egymást. A résztvevők így nemcsak önmagukat fejezhetnék ki, hanem személyes egzisztenciájuk logoszára transzcendálhatnának és így egymást a valóban emberi egzisztenciához segíthetnék hozzá. Csoport-logoterápiáról lenne szó, melytől Robert M. Holmes ezt mondja: »group logotherapy could pay large dividens. Who could predict the results of such a group called to discuss their own failures, their own »existential vacuum«? What personal discoveries might be made in the discipline of telling one’s own story from the standpoint of one’s search for meaning in the unavoidable facts of his life?« (A csoport-logoterápiának nagy hozadéka lehetne. Ki képes megjósolni, hogy egy olyan csoportnak milyen eredményei lesznek, amely azért jött létre, hogy megvitassa a résztvevők kudarcait, »egzisztenciális vákuumát«? Mi az a személyes felfedezés, aminek elő kell segítenie egy állítás kimondásának tudományát, értelem megfogalmazását egy saját élményben, az élet elkerülhetetlen eseményeiben.)
1 Einladung zu einer Begegnung, Wien 1914 (Meghívás egy találkozásra).
2 Az „önmaga” kifejezés itt a saját egóra vonatkozik, nem a magasabb rendű alanyiságra. (Cs. Cs.)
3 Az egyik kaliforniai hallgatóm, aki egy haladó szeminárium keretei között kutatómunkát végzett, mely az encounter group movement-ről szólt, közzétette, ami megesett vele (csatlakozott egy encounter csoporthoz): „Sokan kértek, hogy legyek a barátjuk. Nem tudtam őszinte lenni, amikor megöleltem valakit és azt mondtam, hogy szeretem, és a barátja leszek, mégis így tettem… erőltettem, hogy emocionális legyek, de eredmény nélkül… minél inkább próbáltam, annál nehezebb volt.”
4Véleményem szerint egy szubjektum ismertetőjegye, hogy intencionalitása alapján saját objektumokkal rendelkezik, éppen a saját céltárgyaival, amelyekre maga transzcendál.
* Eredetileg megjelent: Viktor E. Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. Budapest, 1996, Kötet Kiadó, 33-42. o.
Köszönet, hiánypótló nézőpont.