A jelenlegi korszak egyik meghatározó szemléleti bázisa a progresszió*, magyarul a haladás eszméje. A nyugati gondolkodás számára ezen létszemléleti kiindulópont egyszerre eszköz és egyszerre cél is, amiben önmaga ténykedését és a világot értelmezni igyekszik. Ezen szemlélet lényegi vonása az, hogy a jelent – egyfajta történelmi linearitás természetes folyományaként – a múlt tükrében értelmezve olyan átmeneti állapotnak tekinti, amely folyamatosan és szakadatlanul jobbításra, meghaladásra van ítélve, azaz a múlt ezen értelmezésben nem más, mint olyas valami, amit ezen szempontrendszer alapján csak és kizárólag a jelennél fejletlenebb, rosszabb, meghaladandó állapotait jelenti a létnek, a létezésnek és az életnek, melyet szükségszerűen és törvényszerűen meg kell haladni. A progresszió eszméje egyaránt kiterjesztődött mind a társadalomra, mind a társadalmat alkotó egyénre, mind magára a környezetre, a történelmi, a gazdasági, a technikai és a technológiai és egyéb tudatterek stb. értelmezhetőségére és értelmezésére. A progresszió létértelmezése teljességgel a humanista és a materialista alapokon nyugvó azon szemlélet szülötte, amely a történelem láncolatát egyfajta olyan töretlen evolúcióként értelmezi, melynek folyamán az előttünk lévő korokat törvényszerűen egyre fejlettebb és fejlettebb korok és korszakok váltják fel. Ezen önabszolutizáló szemlélet tehát önmagát helyezi egyfajta világ és valóságmérceként mindenek középpontjába, kizárva mindennemű másfajta valóságértelmezés egyenrangúságát, akár önmagával akár egymással szemben. Jelen írásban azt szeretném feltárni, hogy a progresszionista szemlélet – mint egy lehetséges szemlélet sok más szemlélet közül – egy globális szellemi erőszak következményeként – amely ma önabszolutizáló módon folyamatosan a közgondolkodás középpontjában tartja ezt – gyakorlatilag dogmává merevedve egyre nagyobb károkat okoz világunk mindennapi valóságát alakítva, megerőszakolva és maga alá gyűrve. Nem arról van szó tehát, hogy az egymást követő korokban és korszakokban nem érhető tetten, egyfajta folyamatos változás, hanem arról, hogy eme végtelennek tűnő változás – mint lineárisan értelmezett logikai láncolat – nem szükségszerűen, nem természetszerűen és nem feltétlenül jelent egyértelműen jótékony, mindenek felett kívánatos meghaladást, azaz progressziót is egyben. Jelen elmélkedés szellemi magva tehát ezen kijelentésben ragadható meg. Nem progresszió ellenes nézőpontból szándékszom körbejárni e témát, hanem sokkal inkább azt bemutatni, hogy jelen szemlélet miért nem rendelkezik és rendelkezhet abszolút érvénnyel, továbbá ennek kritikája nem feltétlenül jelent valamiféle múltba révedő, nosztalgiázó, az idők és korok természetes változását visszafordítani akaró szellemi magatartásformát. Ugyanakkor a progresszionizmust maradéktalanul elfogadó, magát kizárólagosan csak abban értelmező szellem számára kétségtelen, hogy eme írás minden sora eretneknek tűnhet.

Egyik kor sem legitimebb a másiknál, ha abból indulunk ki, hogy minden kor és korszak önmagában véve egy összetett és bonyolult gondolatforma megnyilvánulásaként is felfogható. Ezalatt azt értem, hogy minden korszak középpontjában egyfajta azt meghatározó szemlélet áll, mely szemléletben a valóság és a világ értelmezésre kerül. Ezt nevezhetjük paradigmának, és a paradigma jelen értelmezésben egy – a kuhni paradigmaértelmezést kiterjesztve – olyan korszakformáló szellemi erőteret jelent, amely képes a világ természeti valóságában egy sajátos világ és létértelmezési teret létrehozni, amelyben emberi közösségek, társadalmak és ezek mesterséges struktúrái – úgymint hatalmi és spirituális szerveződések, pld. államok, birodalmak, egyházak stb. – megjelenhetnek. A materialista szemlélet szerint minden csak és kizárólag alulról szerveződhet, így a társadalmak ezen felfogás szerint természetes módon, sajátos erőviszonyok mentén szerveződő emberi közösségek gazdasági és hatalmi strukturálódásai, melyekben az egyének különböző szempontok szerint tagozódnak be az így létrehozott társadalmi struktúrákba. A spirituális felfogások szerint, hatalom csakis felülről eredhet, azaz a társadalmi struktúrák nem másak, mint valamiféle isteni rend tükröződései, megnyilvánulásai a fizikainak nevezett világban, világként. A társadalmi rend alapját, folytonosságát és legitimitását az abszolút uralkodó, istenkirály, monarcha stb. jelenti, a társadalom minden rétege ezen megkérdőjelezhetetlen tekintély és erő által tagozódik be, jellemzően egyfajta sajátos hierarchia mentén. Ez a materialista felfogásban maga az önkény és az erőszak szimbóluma, a természetes úton történő fejlődés egy mindenképpen lebontandó, meghaladandó formája és állapota a társadalmi létezésnek. Mindkét szemlélet önabszolutizáló, és valójában egyik mellett sem feladatom pálcát törni, hisz mindkettő hordoz magában – különböző szemléletrendszerek alapján jól elkülöníthetően – egyaránt értékeket és visszásságokat is egyetemben. Azonban hibának tartanám ex cathedra kijelenteni azt, hogy minden minket megelőző korszak, létszemlélet és ebből fakadó vagy ebben értelmezést és kibontakozást nyert társadalmi, hatalmi, gazdasági, spirituális stb. rend és rendszer egyértelműen, és minden kétséget kizáróan alacsonyabb rendű volt a jelenlegi kor struktúráinál. Úgy vélem, a progresszionista szemlélet csak és kizárólag egy a lehetséges valóság és létértelmezések közül, és a nyugati szellem jelenleg ezzel nem csak önmagát taszította kényszerpályára, de lassan és biztosan maga alá gyűrte a Föld olyan területeit is, ahol még – akár pár száz évvel ezelőtt – a progresszionizmus és a progresszionista lét és világértelmezés nem csak hogy ismeretlen fogalom volt, de ezzel szemben, vagy e mellett megvolt a maguk saját válasza minderre, a progresszionizmust megelőzően. A mai keleten uralkodó szellemi állapotok már semmiképpen sem tekinthetőek kiindulópontnak a múlt megértéséhez, ugyanis a minden áron erőltetett haladással szemben a természetes változást tudomásul vevő létszemlélet számára a világ és a valóság értelmezése és értelmezhetőségé egyáltalán nem jelentett problémát.

A szellemi értelemben vett agresszió sokkal inkább a progresszionista megközelítés sajátossága, mely szemlélet magára a progresszióra jelenleg már nem csak valamiféle eszközként tekint, egy sajátos szempontrendszer alapján jobbnak, fejlettebbnek, ezáltal mindenképpen kívánatosnak beállított jövő elérése érdekében, de egyben ebben az összefüggésben a progresszió önmagába zárulva egyben céllá is válik. Olyan céllá, mely megkérdőjelezhetetlen, az önmagát csak pusztán és kizárólag önmaga sajátos szempontrendszere alapján abszolutizáló szemléletnek. Az önabszolutizálás többnyire azonban ugyanúgy jellemzője a jelen kort megelőző létfelfogásokban kibontakozó koroknak és rendeknek is, de ezekben minden hatalmi struktúra – legyen az elsősorban szellemi, majd ezen fizikainak nevezhető megnyilvánulásai, úgy mint család, törzs, közösség, nemzet, társadalom, állam stb. – önmaga identitásának alapjait a különböző emberi potenciálok különbözőségéből fakadóan – úgy mint adottságok, képességek stb – természetes módon igyekezett kifejezni az adott társadalmak szellemi, hatalmi, gazdasági, spirituális stb. szerveződésiben. Leegyszerűsítve, a mai kor egyenlőség eszméivel szemben, a progresszionista szemlélettel nem rendelkező, jelen kort megelőző társadalmi alakulatok többségében a társadalmi rétegek sokkal differenciáltabbak voltak, azok alkotóinak természetszerű szellemi, lelki és fizikai különbözőségének következtében. A jelen korszakban megnyilvánuló, és minden társadalmi strukturálódás alapját képező egyenlőségi és progresszionista eszmék következtében az ember olyan nyersanyaggá vált, amelynek folyamatosan változnia, alakulnia és „fejlődnie” kell, a mindenható gazdasági folyamatok kiszolgálásának az érdekében. Bár ezen szemlélet számára is nagy akadályokat jelent az emberek természetes sokszínűsége és különbözősége, mégis központi célként van jelen – kimondatlanul és többnyire jól leplezetten – egyetlen kaszt létrehozása, melynek szerepe a gazdasági folyamatok fenntartása. A fenntartható gazdasági növekedés – mint a progresszionizmus talán legabszurdabb létértelmezése – szintén olyan megkérdőjelezhetetlen dogma, mely számára egyetlen kaszt szükséges csupán, és ez a termelői és a fogyasztói rétegek egymásba ágyazódásában jön létre. A termelő egyben fogyasztó is, a fogyasztó egyben pedig termelő is kell legyen, ami a jelen világban immár nem különülhet el, ebből csak az lehet kivétel, aki a gazdasági mozgásokat ellenőrizni képes a cserekereskedelem alapját jelentő erő, a pénz segítségével. Mondhatjuk azt is, hogy ilyen szempontból létezik még egy kaszt is, és ez a gazdasági folyamatokat irányítani képes pénzhatalmat birtoklók kasztja. Ezen kaszt tagjai ugyanis nem szükséges sem termeljenek sem fogyasszanak ahhoz, hogy létük értelmezhető legyen, azonban ők is függenek a termelés-fogyasztás lététől, tehát saját létezésük érdekében ők maguk is igencsak érdekeltek ennek a rendszernek a fenntartásában. A pénz nem cél hanem eszköz ezen kaszt tagjai számára, mely által totális ellenőrzésre tudnak szert tenni a gazdasági élet szereplői felett.

A félreértések elkerülése végett, a fizikai valóságban bármilyen – történelmileg ismertnek vélt – korszakot is veszünk górcső alá, a termelés és a javak elfogyasztása mindig is jelen volt, azonban nem magától értetődően mindent maga alá rendelő, kizárólagos, meghaladhatatlan társadalmi létprioritásként, amint ez a jelen korszakban van. Napjainkban ugyanis a termelés-fogyasztás viszonylatában nem feltétlenül az alapvető létszükségletek kielégítése a meghatározó, sokkal inkább a mesterségesen gerjesztett vágyak kielégítése. Természetesen itt hosszasan el lehetne merülni abban a témakörben, hogy milyen korban mi tekinthető alapvető létszükségletnek egy-egy ember számára, és ha figyelembe vesszük az emberek közötti különbségek alapján jelentkező sajátos igényeket, akkor a kép még cizelláltabb és bonyolultabb lesz. Alapvetően jelen felfogás szerint azt értem létszükségletnek, ami a mindenkori fizikai létezés fenntartásának az alapjait képezi. Ami ezen kívül esik, az már mindenképpen az egyéni szellemi irányultság kielégítésének az érdekében jön létre, mely túlmutat az ember vegetatív funkcióin. Ennél mélyebbre itt most nem merülök, legyen elég annyi, hogy azzal, hogy deklaráljuk, hogy minden ember egyenlő, továbbá minden ember válhat bármivé, gyakorlatilag nem vesszük figyelembe az emberek között létező természetes szellemi-lelki-fizikai adottságokat és különbségeket, és ezek sokszínűségét. A jelen kor egyenlőségi eszméje tehát az embert olyan nyersanyagként – horribile dictu humán munkaerőforrás – kezeli, amiből bármi kisajtolható. Természetesen eme embertelen, szürreális megközelítésnek a megalkotói és sulykolói is nagyonis jól tudják, hogy minden ember különböző, ezért a termelő-fogyasztó kaszton belül kénytelenek megkülönböztetni két alapvető réteget, úgy mint a konkrét fizikai munkát végző emberek és a szellemi munkát végző emberek rétegeit. Természetesen eme két réteg nem különül el élesen egymástól, vannak átjárhatóságok és különböző hibridek is, de lényegét tekintve a jelen korban a legtöbb ember akár direkt akár indirekt módon szolgálja ki eme folyamatokat, mégis be kell tagozódjon valamelyik rétegbe. Ezen rétegek között pedig sem valódi egyenlőség nincs – gondoljunk csak egy szakképesített munkás vagy egy csúcsmenedzser jövedelembeli különbségére – sem a valódi egyenlőség esélye nem áll és állhat fenn. Az egyenlőség szép eszméje ellenére, a termelői-fogyasztói társadalmakban továbbra is komoly differenciálódás van jelen, eme legnagyobb méretű globális kaszton belül is.

A társadalmi egyenlőség eszménye tehát nem hogy nem tűnik megvalósíthatónak, de valójában nem más, mint egy olyan mézesmadzag, amellyel a társadalmi programozás révén, a mindenkori társadalomépítők és irányítók megpróbálják egyenformájúra gyúrni az emberi tudatokat, elfogadtatva azt az egykasztú világrendet, melynek jelenleg megkérdőjelezhetetlen a legitimitása mind fizikai mind szellemi értelemben a Föld nevű bolygón. A progresszionizmus eszméje pedig készséggel szolgálja ki mindezt, hiszen az önmagába záruló termelői-fogyasztói létszemlélet és világfelfogás középpontjában az az ígéret áll, hogy a tudomány és a technika segítségével egyre inkább el fognak tűnni a különbségek a társadalmat alkotó egyének, egyedek között, hiszen a termelés-fogyasztás folyamatosan haladó, újabb és újabb technikai vívmányokat felmutató folyamatával párhuzamosan az emberi élet és élettér egyre inkább konformálódik világszerte – lásd globalizáció – és ebből következően egyre jobban eltűnnek majd a társadalmi, gazdasági, kulturális stb. különbözőségek, melyek – a jelen szemlélet számára – abszolút kerékkötői annak a szép új világnak a létrejöttének, amelynek középpontjában a progresszionista, globalista, termelő-fogyasztó embertípus – mint kvázi új faj – áll. Természetes tehát ezen progresszionista szemlélet számára, hogy mindazon, jelen korszakot megelőző szemléletek, vagy paradigmák, melyek középpontjában nem a progresszió – mint abszolút elképzelés és létfelfogás – állt, csak és kizárólag alacsonyabb szellemi szintet jelentenek, sőt tulajdonképpen olyan szellemi csökevények, melyek deklarált módon az emberi egyenlőtlenséget tették saját létfelfogásuk középpontjába, mely csak és kizárólag önkényes módon történhetett. Kétségtelen, hogy az emberek között létező természetes különbségeket és különbözőségeket sajnálatos módon ugyanúgy fel lehet használni bizonyos ideológiák mentén az abszolutizmus érdekében, mint akár a jelen kor egyenlőségi eszméit, csak amíg a deklarált emberi különbözőségre épülő társadalmakban az embereknek tiszta és egyértelmű hierarchikus helyzetük és betagozódásuk van a mindenkori társadalmi struktúrákban, addig a jelen kor embere számtalan konfúzióval és meghasonlással küzd, önmaga társadalmi identitását illetően. Ennek egyik legszélsőségesebb példája a marxista ideológia osztályharca, mely a mai globalo-kommunista-kapitalista világrendben is jelen van, csak búvópatakként nyilvánul meg – főleg bizonyos posztkommunista országokban – nevezetesen azon, főleg munkástömegekben élő elképzelésekben, hogy pusztán alanyi jogon – azért mert embernek születik valaki – járna mindenkinek minden. Ennek a jelenségnek kommunizmusban volt a kulminálása, amikor is tekintet nélkül bármire, pusztán ideológiai alapon, erőszakkal fosztottak meg vagyonuktól embereket, mondván, senki sem birtokolhat többet a másiknál, mert ez lopás. Az más kérdés, hogy ily módon az erőszakos lopásnak egy ideológiailag legalizált módszere jött létre, amely egyedül és kizárólag a terror segítségével volt fenntartható. Nem szándékom ugyanakkor a fasiszta szemlélet felmentése sem, mivel ilyen szempontból a fasizmus, és a nemzetinek mondott szocializmus sem vette tekintetbe az egyént, és az egyének közötti természetes különbözőséget, hanem egy más fajta, de eredményeit tekintve hasonló ideológia mentén igyekezett az egyenformájú, bólogató egyenember létrehozására, az erőszak eszköztárát ugyancsak nem kímélve.

Az ősi kultúrák középpontjában a társadalmi progresszió eszménye ismeretlen volt, ezért azok mentesek is voltak ilyen értelemben mindenféle mesterséges kényszertől, mely a progresszionizmus társadalmait mindenek felett jellemzi. Melyek ezen kényszer jellemzői? A már említett fenntartható gazdasági növekedés ez egyik legfőbb ideológia pillér, amely ugyanakkor a legnagyobb paradoxon is egyben. Minden értelmes gondolkodó számára ugyanis megkerülhetetlen a kérdés: egy adott, nem bővülő és nem növekvő egységnyi élettéren belül – úgy mint a Föld bolygó – hogyan lehetséges egy állandó, folyamatos növekedés anyagi síkon? Hogyan lehet fenntartható – azaz változatlan szinten tartható – egy folyamatosan változó állapot, azaz a növekedés? Eme, jelenkori közgondolkodást megmételyező közgazdaságtani nézet olyan módon van belebetonozva létszemléleti szinten a termelői-fogyasztói társadalmak embereibe, hogy szinte istenkáromlásnak számít ezek megkérdőjelezése. Nem csoda, hogy számtalan „tudományos” fedőelmélet van forgalomban, melyek a maguk átláthatatlan bonyolultságában leginkább arra hivatottak, hogy azt az alapvető paradoxont tegyék láthatatlanná, hogy fenntartható gazdasági növekedés, fejlődés egy véges léttétben nincs és nem is lehetséges. Felvetődik a kérdés ebből következően, hogy akkor mégis merre tart a világunk ebben az egyre harsogóbb, egyre erőszakosabb, ám nyilvánvalóan hazug és hamis elképzelésben, ami a progresszionista eszme köré és segítségével épült fel. Van-e értelmezhetősége és bármiféle jövője, vagy valós, elérhető célja ebben magának az emberi létezésnek?

Egy lényeges kérdéshez jutottunk, melynek lehetséges megválaszolása előtt még szót kell ejtenünk egy fontos tényezőről. Eme tényező maga a mindent átható, szinte kizárólagosan uralkodó, materialista szemlélet. Ez a szellemi monopólium ugyanis olyan módon képes megvakítani az emberiséget, hogy elhisszük, az emberi lét legfontosabb, és ma már kijelenthetjük, hogy minden más felett álló kizárólagos célja és lényege maga a gazdasági élet működtetése. A gazdasági élet, és minden ehhez kötődő aktivitás, úgy mint az ezt koordináló, ezt kezében tartó pénzgazdasági szektor, tulajdonképpen egy öngerjesztő folyamatnak a része, melynek alapját a mesterségesen felébresztett vágyak kielégítése képezi. Nem ítélkezni akarok az emberi vágyak felett, még akkor sem, ha ezek úgymond mesterségesen vannak gerjesztve, hiszen a korszakokban fellelhető változások eredményeképpen az ember olyan újabb és újabb lehetőségekkel kerül szembe, melyek arra ösztönözhetik, hogy megismerje azokat. Itt jelen korszakban a tudományos-materialista szemlélet által uralt és ebben létrejövő technikai és technológiai újdonságokra és ezek megismerésére gondolok, hisz jelenleg szinte csak és kizárólag ezek tartják lázban a széles tömegeket. A repülőtől a robotokon át a mobil eszközökig, a számítástechnika által megnyitott és egyre rohamosabban fejlődő és változó virtuális tudati terekig felsorolni is nehéz, mi mindennel ismerkedhet meg ma, a világ technicizált globális kultúráiba születő ember. Ez részünkről nem képezi vita tárgyát, és az is nyilvánvaló, hogy minden korszaknak megvan a maga vonzereje, ugyanakkor a legelementárisabb hibát akkor szoktuk elkövetni, mikor az éppen aktuális korszakból, annak nézőponti abszolutizmusába záródva próbálunk megítélni más, előttünk létezett korokat, korszakokat, kultúrákat, tudatformákat úgy, hogy azokról közvetlen átélésünk nincs és nem is lehetséges. Ezért hiba lenne a mai kor felett egyértelmű és bármiféle ítéletet mondani abban a tekintetben, hogy egyértelműen valamiféle sátáni mű lenne, mely minden ember számára pusztán a poklot jelentheti. Ugyanakkor a progresszionista szemlélet egyik mellékhatása – és a legjelentősebb hatása is egyben – az a minden képzeletet felülmúló környezeti pusztulás, és hanyatlás, melyet az önmagába zárult, önmagát gerjesztő termelői-fogyasztói létszemlélet fizikai megnyilvánulása eredményez. Az élettér kíméletlen felélése és annak elpusztítása külön értekezés része lehetne, dióhéjban annyit erről, hogy véleményem szerint ez a folyamat megállíthatatlan pontra jutott a jelen emberiség életében, és a küszöbön álló kataklizmát legjobb esetben is már csak késleltetni lehet. Nem csak a rendelkezésünkre álló erőforrások irracionális felhasználása jelent gondot, és az ebből fakadó hihetetlen környezeti és emberi pusztulás, hanem elsősorban azon ideológiák, melyek sulykolói öngyilkos merénylőkhöz hasonlóan tudomást sem vesznek a fizikai valóság eredendően szellemi természetéről. Bár az is lehet – s ilyeneket megpengetni már-már az összeesküvés elméletek szintjén áll – hogy azon körök, melyek a valódi szellemi ezáltal konkrét hatalmi befolyással, uralommal rendelkeznek a világunkban – egész egyszerűen ilyen módon tudják csak fenntartani uralmukat és hatalmukat. Itt rengeteg elképzelés lehetséges, melyek taglalásától eltekintenék. Lényegtelen ugyanis milyen elméletet fogadunk el, a jelen kor valóságát nem elméletekkel szeretném alátámasztani, hanem felfedni azon erővonalakat, melyek konkrét hatásai minden ember számára megtapasztalhatóak ma már.

A gazdaság a gazdaságért, amolyan modern materialista l’ art pour l’ artja világunknak. A GDP mindennemű emberi létezés számszerűsített, egyébként a lényeget megragadni képtelen, teljességgel mesterséges és mesterkélt fokmérője. A tudományos-materialista szemlélet mániákusan és kondicionáltan kvantitatív, amely mindent számszerűsíteni akar, lett légyen az a megtermelt és elfogyasztott javak mennyisége, vagy éppen az emberi orgazmus intenzitása. Minden mérhetővé válik valamilyen absztrakt skálák segítségével, a probléma csak az, hogy minden absztrakcióban elvész valahol az absztrahált valóság teljessége. Bármilyen absztrakciót is végezzünk az elme szintjén az elménkben tapasztalható valóságról, a tapasztalható valóság egészét, az absztrahálás folyamatában, valamilyen előre meghatározott szempontrendszer alapján leegyszerűsítjük. Magyarán az absztrakció az egészből mindig részt csinál, valamilyen jól körülhatárolt szempontrendszer alapján. Ez a tudományos módszertan része, mely egyfajta absztrakt valóságmegismerés és értelmezés is egyben. Mindezen szemlélettel akkor kezdődnek a problémák, amikor a számszerűsített absztrakció elkezdi maga alá gyűrni a leegyszerűsíthetetlen és élő valóságot. Az absztrakció ilyenkor erőszakot tesz a valóságon, és kíméletlenül pusztítójává lesz annak, amit annak előtte birtokolni akart. Így válhat – abszolutizáló szemléletet alkalmazva – tulajdonképpen bármilyen eszme pusztító fegyverré, és fordul ellene azoknak, akik minden áron éltetni szándékoznak azt. Az élethabzsolás így fullad a halál kultúráiba. A fogyasztói társadalom eszméje alapjaiban hibás. Nincs végtelen fizikai élvezet egy véges fizikai térben. Nincs végtelen fizikai növekedés egy véges fizikai térben. Természetesen az már metafizikai megközelítés lenne – melyet előző műveimben kellő mélységben feltártam – hogy mindezen létdimenziók is teljességgel tudati jellegűek, így igenis létezik természetes fejlődés minden emberi lény és minden létező számára, de ez a fejlődés nem egyenlő a mai kor progresszionista materializmusával, amelyben az anyagi javak halmozása és élvezete jelenti az emberi kiteljesedést, sőt lassan ez válik mindenek fokmérőjévé.

Amikor az eszköz céllá válik, akkor a valódi megismerés halálra van ítélve. Jó fokmérője ennek az a termelői-fogyasztói szemlélet, melynek középpontjában csak az önmagára koncentrált, önmagába zárult élvezet van. Félreértés ne essék, ezt is fontos tapasztalásnak tartom, mely számomra nem képezheti ítélkezés tárgyát, sem társadalmi sem egyéni szinten. Ugyanakkor világosan ki kell fejtsem, hogy nem tartom az emberi létezés Parnasszusának eme szemléletet, legkevésbé gondolom, hogy ezen kívül nem létezhetnek, és nem léteznek olyan utak, melyek által nem csak más minőségű tudati létdimenziói ismerhetőek meg az emberi létezésnek, de általuk a boldogságkeresés harmonikusabb, önMAGunkhoz közelebb vezető valóságai is feltárulhatnak az arra érzékeny tudatokban. Itt ugyanakkor világosan és nyilvánvalóan le kell szögezzem, hogy az ember és ember közötti különbség és különbségtétel nem önkényeskedést jelent, mely erőszak forrását jelentheti, hanem azon szellemi sokszínűség megismerését és ismeretét, amely minden megnyilvánult létezés alapja is egyben. Ez elsősorban azt jelenti, hogy különböző emberek különböző szellemi-lelki és ebből fakadóan fizikai igényekkel rendelkeznek, és ezek képezik a világ valódi sokszínűségét, értékét. Ezen sokszínűség erőszakos leegyszerűsítése, és az erre való törekvések pedig – legyenek bármennyire is elfogadottak bizonyos elmékben – valójában a destruktív, leegyszerűsítő és önmegsemmisítő folyamatokat gerjesztik, és elsősorban is erőszakot követnek el a szabad emberi szellemen. Bár mivel a valódi szabad szellemen soha, semmi és senki nem képes erőszakot elkövetni, így mindenkoron én magam vagyok az, aki adott esetben saját megtévesztettségemet meglátni képtelen vagyok. Ebben a világban pedig – akár úgy is tűnhet – hogy a lényegi dolgokat tekintve igen súlyos megtévesztettségben élünk, tisztelet a mindenkori kivételeknek. Értelmetlen lenne azt vitatni, hogy kinek mi legyen az életcélja, a megtapasztalásának a tárgya, éppen ezért az erőszakos, leegyszerűsítően egységesítő gondolkodás – mely például a hatalmi és a hatalmat szolgáló spirituális struktúrák jellemzője is egyben – talán a legveszélyesebb ebben a tekintetben. Látni csak az fog, aki látni akar, és tud is, nem csak nézni és szemlélni. Látni sokféleképpen lehet, és végső soron látni mindnyájan MÁS-KÉPp látjuk a valóságot. A valóság EGY, de szemlélőként mindenkinek MÁS, és ebben a másságban van a megnyilvánult világ sava-borsa. Ez az esszencia EGY, de leegyszerűsíthetetlenül sokféleképpen képes önmagát a személyes tapasztalásban megnyilvánítani.

A progresszionizmus eszméje a megnyilvánult világ megismerésére vágyat érző szellemi utazó számára a megismerés tárgyát szükséges képezze, azonban az ezen való túljutás nélkül nem ismerhetjük fel azt az igen alapvető tényt, hogy az emberi létben megtapasztalható boldogságot és bölcsességet soha nem a fejlődés által tökéletesedni vélt jövőben kell keressük, hanem csak és kizárólag saját jelenünkben. A múlt és a jövő az elme mágiája, igen magas rendű mágia ez, de amennyiben elveszünk benne, a létezésünk és a világunk soha nem jelenhet meg bennünk, mint önMAGunkban felismert jelenvalóság. Ha pedig saját tudatunk középpontját nem vagyunk képesek megragadni a jelenben, hanem mindig a múltba révedünk, vagy a jövőben keresünk vigaszt, akkor megmérgezhetjük ezzel az egész életünket. A fejlődés nagyon is szükséges, hiszen minden ember fejlődik a bölcsőtől a sírig. De a valódi fejlődés elsősorban tudati kibontakozást jelent, a lét és az élet szintjeiben való emelkedést, melyhez az úgynevezett külső világ csak díszletül szolgálhat és nem célként a számomra. Az önmagába zárult ígérete a progressziónak ezért válhat a valódi megismerés kerékkötőjévé abban az esetben, ha nem tudunk átlátni ezen. Azonban hogy személyes szinten ki és mit kell megtapasztaljon, e tekintetben ítélkezni teljességgel felesleges. Amint valós szellemi vágyakat sem lehet beleoltani emberekbe, mert a valós szellemi vágyakat – véleményem szerint – hozzuk magunkkal. Eme vágyak beteljesítése pedig a az emberi individualitás igazi célja, mert ez maga a beavatódás a lét természetébe, az élet játékának a segítségével. ÖnMAGunk megismerése, önMAGunkban, önMAGunk által, mely végül elvezethet minden létezés önMAGunkként való felismeréséhez. A progresszió (hamis) eszméje ebben a szemléletben pedig eme élet nevű virtuális labirintus, szellemi játszótér és/vagy akadálypálya részeként pont azt szolgálja amit szolgálnia kell. Az élvezőt – mint individuális tudatrészt – élvezetre sarkallja, az illúzióban való elmélyülésre, míg az örök boldogsághoz visszajutni vágyót a dolgok továbbgondolására, és az intellektuális és intuitív elmélyülés általi világmegismerésre. Mindkét út ugyanazon létezés része. Mindkét út – minden látszat ellenére – ugyanolyan értékes, amint a tékozló fiú is elmerült az élvezésben ahhoz, hogy végül önMAGához visszatérve újra rátalálhasson saját lényegére, saját kiindulópontjára. A világ egy álom, az álmodó pedig sosincs rajta kívül, sosincs rajtam kívül. A hazugság – ilyen értelemben – nem más, mint az önMAGamról képzelt valótlanságok tömege, egy álom, melyek szertefoszlik az ébredésben.

Megjegyzés

A progresszió szó latin eredete:

*

progressio, onis, nn. [progredior] = haladás, csak átv. ért. előmenetel, előhaladás, facere p. ad virtutem; mint szónoklati alakzat, haladás mindig erősebb kifejezésre, fokoztatás.

gressio, onis, nn. [gradior] = lépés, || átv. ért. előhaladás

pro = –ért, helyett: p. verbo proprio adhibetur aliud. Így gyakran e kapcsolatban pro consule, pro praetore stb. tartományi helytartó v. kormányzó (ezekből későbben ez összetett szókat Proconsul. Propraetor stb. csinálták, melyek azonban a régebbi iróknál gyérebben fordulnak elő), melyeket változtatás nélkül a személy nevével kapcsoltak egybe: így: quum pro praetore Athenas venissem, mikor mint Propraetor A. jöttem; Caesarem non vocat pro praetore, C. nem nevezi P.-nak; C. Attili pro consule nomine, C. At. Proconsul nevében. Innen A) azon módot jelöli a hogy valamit tekintenek, vagy a hogy valamivel bánnak stb. gyanánt, mint: p. victis, mint legyőzöttek; hunc amavi p. meo, mint magamét: esse p. damnato, szinte elitéltnek lenni; gerere se p. cive, úgy viselni magát, mint polgár; habere aliquem p. amico, barátjának tartani; nihil p. sano facere nihi sani, semmi okosat; így p. certo polliceri, scire, mint bizonyost, bizonyossággal. B) -ért, fizetés, bér s több efféle említésekor: p. vectura solvere aliquid. C) némely kifejezésekben, nevében, megbizása következtében: pontifices (tribuni stb.) p. collegio decreverunt, az egész collegium nevében (mint testület).

(forrás: Finály Henrik: A latin nyelv szótára)

The following two tabs change content below.

• A Szerzőről
• Legutóbbi bejegyzések

FJT

Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.

Latest posts by FJT (see all)

• Túl a vízen - 2019. február 7. csütörtök
• A szolipszizmus zsákutcája - 2018. december 11. kedd
• Metafizika - 2018. december 8. szombat
• A csapda - 2018. november 23. péntek
• A kEGYelem VALÓsága - 2018. november 15. csütörtök