Ebben az írásban megpróbálom megvilágítani, hogy miért vált OKtalanná az emberi lény, a magát legOKosabbnak vélő racionalizmus és szcientifizmus korában. Tisztán metafizikai jellegű megközelítésbe helyezve vizsgálom a jelenséget, annak ideológiai alapjait és azok alkalmazott, társadalmi filozófiaként való kiterjesztését. Ezért hatványozottan érvényes, hogy kinek nem inge, ne vegye magára, tisztában vagyok ugyanis avval, hogy bizonyos megállapítások egybehangzóak lehetnek, bizonyos vallásoktól érkező és a tudománynak címzett kritikai észrevételekkel, ám vizsgálódásom alapállása nem vallásos meggyőződés, miként nem materialista, ateista, tudományos vagy tudományoskodó sem.
Tudományos-materializmus, evolucionizmus, ateizmus. Három olyan fogalom, melynek globális tudat- és világkép formáló, szellemi erőtere sikeresen alakította át a Földet, az emberi történet talán legsötétebb, legabszurdabb és legoktalanabb korszakává. Súlyos kijelentés ez, főleg abban a világkorszakban, amiben az ember olyannyira elveszítette kozmikus öntudatát, hogy ennek vákuumában önpusztító eszmékben, hitekben és vallásokban keresett menedéket. Mindez nem a véletlenek műve, a fenti fogalmi triász világuralma pedig egymás szellemiségét kitermelve és erősítve egy olyan domináns szellemi erőtér terméke, mely több ezer éve uralja a materializmus által – kezdetben bújtatott, majd a tudományok térhódításával egyre nyilvánvalóbbá, és lassan egyeduralkodóvá vált tudatformáló hatalmi eszközként – a globális emberi tudattereket.
A mai paradigma részeként, a fenti fogalmak ellenpólusaként, valamint azok egyedüli, kizárólagos kritikusaként a vallásos, filozofikus szemlélet van beállítva, mely kritikai megjegyzései a tudomány számára tökéletesen irrelevánsak, és a maga szemléleti rendszerébe természetesen nem beilleszthetőek. Amennyiben esetleg a kritika a tudomány művelőinek a berkein belülről származik – például az evolúcióelmélet abszurditását illetőleg – akkor általában hamar elfogynak az észérvek, és jön a jól bevált tekintélyelvű, személyeskedő lejáratása a tudományt, annak dogmái megkérdőjelezésével művelni óhajtó tudóssal szemben. Az ilyen tudós, hamarosan diszkriminálva lesz azon híres tudományos objektivista szemléleten belül, mely objektivizmusáról ilyenkor hamar kiderül, hogy nem más mint ideológiai álca. Amennyiben valaki a mai, hivatalos tudat- és világkép formáló dogmákat megkérdőjelezi, az törvényszerűen diszkvalifikálja magát a hivatalos tudomány kisded játékait űzőinek köreiből, akik a tudomány eredményeit alapvetőleg semmi másra nem használják fel, minthogy az emberi tudatot bezárják, a lélek és szellem legsötétebb, legpusztítóbb, legéletellenesebb börtönébe.
Vizsgálódásom középpontjában nem valamiféle predefiniált tudományellenesség áll, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy a hivatalos tudományt művelő ember szempontjából nézve, bármi amit leírok, tudományellenesnek tűnhet, azon egyszerű oknál fogva, mivel a jelenkori materialista tudományt egy olyan hivatalos, hatalmi, globális tudatformáló eszköznek tartom, mely ezen egyszerű oknál fogva sem vizsgálható valamiféle szabad, spontán, befolyásoktól mentes megnyilvánulásaként az emberi rációnak és szellemnek. Nem a tudomány módszertanait és nem is az eredményeit teszem a kritika középpontjába, mivel az egyáltalán, semmilyen szinten nem képezi jelen vizsgálódásom tárgyát. Jól meghatározhatóan és egyértelműen azt a jelenségi és okozati rendszert szeretném bemutatni, mely olyan módon épült be, és vált meghatározóvá a mai kor emberi tudatában, hogy arról a ma élő emberek többségének sem tudomása, sem rálátása nincsen. Ebből fakadóan magukat többnyire tehetetlen elszenvedőiként érzik azon tömegek, akik a mindenkori történések mögött képtelenek meglátni azon összefüggéseket, melyek világunkat a pusztulás szakadékának a szélére vezették.
A hivatalos tudománnyal a legnagyobb probléma az, hogy öntudatlan médiuma annak a világpusztító szellemi erőtérnek, mely ma már jól kivehetően az emberi lény természetes kötődéseinek az elszakításán munkálkodik. A valódi EGYetemes, kozmikus identitás és eredettudatról leválasztott emberi lény hasonlatossá válik egy rákos sejthez. Mi is a rák megközelítése metafizikai perspektívában? A rák az individualizmust abszolutizáló tudatállapot. A rákos sejt egy hamis elképzelés megtestesülése az életről, mely azt hirdeti magáról, hogyha egy pontosan szervezett, jól együttműködő közösségen belül az individualizmust abszolút normává tesszük, akkor mind az individuum, mind a gazdatest virágozhat. Ez a mai kor kórképe röviden és egyszerűen megfogalmazva. A rák fejlődése – az individualizmus abszolutizmusában kiteljesedni vágyó rákos sejt szempontjából – kezdetben sikertörténet. Elkezdi kialakítani a gazdatestben azokat a rendszereket, mely segítségével öncélúan, egyedül az önmaga számára vonhatja el az erőforrásokat, megfosztva a szervezet többi részét az őt illető tápláléktól. Lassan ez az agresszív terjeszkedés – lásd külön érhálózat melyet a tumor a maga elszigeteltségében kialakít a gazdatestben hogy elvonja a maga számára a táplálékot – fejlődése, terjedése által elkezdi átvenni az uralmat bizonyos szervek felett, így egyre lehetetlenebbé téve, végül pedig megakadályozva az egész szervezet működését. Az önabszolutizáló individualizmus önpusztító és egyetemes törvényekkel szembemenő hatásmechanizmusa és következményrendszere maga a rák. Az emberi szervezet szervek szervezett összessége csupán materialista szemléletben, egy olyan gép, melyben együtt kell működjenek bizonyos alkatrészek. Ha valami elromlik, nem működik akkor a mai felfogás szerint legvégső esetben kidobjuk a szemétbe, ha vitálisan nélkülözhetetlen szerv, akkor pedig megoldjuk átültetéssel. Ez a szemlélet működik ma globális szinten is.
A rák, mint tudatállapot kiterjedt és meghatározó lett abban a globalista szemléletben, mely kíméletlenül éli fel maga alatt az életteret, maga után pedig nem hagy egyebet, csak hulladékot, szemetet, elszennyezett, lerabolt, kizsákmányolt, kizsigerelt és megszentségtelenített környezetet. A rák nem az emberen kívül van, a rák a mai globális emberi össztudat része, és megállíthatatlanul tör előre, nem lévén tekintettel sem önmagára, sem utódaira. A rákos tudat legnagyobb és leghalálosabb tévképzete az, hogy teljes életet élhet az önabszolutizáló individualizmus állapotába zárulva, magyarán a gátlástalan, féktelen, minden EGYetemes élettörvénnyel szembemenő önző attitűdben. Ennek a szemléleti módnak a csődjét ma már minden gondolkodó ember beláthatja. Kevesebben látják ugyanakkor meg, hogy a tudományos-materializmus, az evolucionizmussal és az ateizmussal együtt az a halálos szérum, mely az emberi tudat felszabadítójának és megváltójának a szerepében tetszelegve, a pusztulás legdémonibb erőit szabadították fel az utóbbi szakaszában az írott történelemnek. Hogyan történhetett mindez?
A materializmus – a céllá vált eszköz története c. részben már tárgyaltuk, hogy a materializmus miként bomlott ki a mai paradigma vezérelveként. A keresztény vallás szerepét is vizsgáltuk benne, melynek nagy szerepe volt abban, hogy később megnyithatóvá váljon a paradigma szellemi terének a formálói kezében a kereszténység szellemi építménye a tudományos-materializmus támadásai előtt, mely az evolucionizmussal és az ateizmussal karöltve beteljesítették a kereszténység által elkezdett létdeszakralizáló folyamatokat, és az emberi tudatot a nizhilizmus vákuumába taszították.
A tudományos-materializmus, az evolucionizmus és az ateizmus édes testvérek, csatolt szellemi áruk, melyeknek a következő közös gyökereik és jellemvonásaik vannak:
– az anyag mint objektív, tudattól független valóság mely ok és okozó nélkül létezik
– a világ es az emberi lény mint pusztán anyagi jelenség tételeződik egy atomista világképben, melyben a dolgok és a létezők megjelenésének az oka bizonytalan, véletlenszerű esetleges
– a tudat megreked a jelenségi szintek érzékelésénél, megtapasztalásánál és bezárul az okozatba, melyet okként kezel
– dogmaként kezelve a világ és a benne létezőket eleve megelőző, bennük kibomló, általuk megnyilvánuló intelligencia, szellem nemlétét, az evolúciót – mint egy esetleges, de még önmagában a tudomány építményében sem egyértelműen bizonyítható elméletet – teszi meg minden létezés kizárólagos okának és eszközének.
– az evolúció a tudattól független, objektív valóságnak tételezett anyag önszerveződésének OKtalan folyamata, melynek oki láncolatában egyetlen első láncszemként az ősrobbanás van jelenleg megjelölve
– az evolucionizmus ugyanakkor mint trójai faló behatolt a vallások építményébe, és bizonyos okkultista szellemi áramlatokba is, sokan nem látják meg ugyanis azt, hogy nem az az evolucionista szemlélettel az alapvető metafizikai probléma, hogy egy feltételezhető OKozó nem teremthet evolúció által, hanem az, hogy az evolúció semmiképp nem egyenlő a szellemi ős-minták, ős-valóságok, ős-képek kibomlásával azonosítható fejlődéssel és változással, pusztán legjobb esetben is csak egy lehetséges, anyagperspektívájú magyarázata annak, mely eleve kizárja a tudatosan irányított, eleve megtervezett szellemi tervrajz, idea kibomlásának és megnyilvánulásának lehetőségét
(Egy MAG eleve tartalmazza a növény fejlődési potencialitásának a teljességét. Amikor kifejlődik akkor ezen potencialitásokat használja, de fejlődése, vagyis növekedése, kibontakozása, a benne lévő eleve létező szellemi tervrajz kibomlása, mely függ a külső erőktől, körülményektől, úgy mint a talaj, időjárás. A fejlődés és a kibontakozás tehát mind belsőleg mind külsőleg determinált. Bármilyen esetleges faj és fajtabeli változás is jöjjön létre az utódnövényben, az a belső és külső körülmények, eleve létező potencialitásokból kibontakozó megnyilvánulása, kifejlődése. Egy növényben a fejlődése során egy eleve létező, önMAGában foglalt szellemi tervrajz bontakozik ki, az eleve létező és meghatározó, látszólag külsőként tételezett, tőle független élettérben. Amikor a belsőnek nevezett potencialitásokat és a külsőnek nevezett körülményeket nem egymástól elkülönült, egymástól független, véletlen, esetleges és céltalan anyagi valóságként tekintjük, hanem eleve egymásban foglalt intelligencia, akarat és erő által megnyilvánult, szerves, tudatos, céllal és irányultsággal bíró egységként, mely egy tudatos szellemi valóság megnyilvánulása anyagi aspektusként, akkor érthetővé válik, hogy az evolucionista felfogás legnagyobb problémája metafizikai perspektívából szemlélve: az OKtalanságnak, mint filozófiai és fenomenológiai kiindulási pontnak a megdönthetetlen tényként való kezelése. A kauzális valóságban minden OKnak van OKozója, és az OKozóban létezik az OKozatnak az OKozatot megelőző, azt létrehozó elKÉPzelése, szellemi Ős-mintázata, Ős-valósága, mely maga az Intelligencia. Az intelligencia minden potencialitások összessége, a szellemi öntőforma, melyből és melyben megnyilvánul a Szellem valóságának anyagi aspektusa és léte. OKozat nincs OKozó nélkül, OKozó OKozatot nem hozhat létre Akarat és Erő nélkül. Az OKozat az OKozóban lévő szellemi potenciál kibomlása, mely bennefoglaltatik az OKozó szellemi terében. Ez az EGÉSZben foglalt és abból, abban kibontakozó RÉSZ metafizikai viszonylata, mely RÉSZben megtalálható az EGÉSZ teljessége.)
– a tudományos-materializmus nem ismeri ezért nem is ismerheti el a létezés ama állapotát, mely a tér-idő kontinuumán kívüli, és amelyből maga a tér-idő kontinuum is kibomlik, mint minden dolgok ŐS Forrása, melyben a kauzalitás végtelen ok-okozati lánca megnyugszik
– mivel a kauzalitás síkján az ok-okozati lánc a materialista logikában is végtelen (Istent ki teremtette?) ezért a tudományos-materializmus és a benne élő evolucionizmus önmaga logikájának foglyaként szükségszerűen nem is ismerhet semmiféle OKozót, amiből és akiből az általa pusztán anyagiként leírt világ, valóság, élet eredhet, és akiben és amiben mindez létezhet
– az ateizmus természetes, önvédelmi reflex, mely a materialista ember tudati immunválasza a vallások sokszor félelemkeltő, irracionális istenképére, mivel az anyagi lét eleve egy szellemi vákuumban lebeg az által, hogy sem OKa, sem OKozója nem ismert a tudományos-evolucionista-ateista világképben
– a modern ateista felfogás azt állítja, hogy ő valójában nem is az esetlegesen feltételezhető OKozót, Teremtőt tagadja – mert logikusan ahhoz előbb el kellene ismerni a létét ahhoz, hogy megtagadhassa – hanem eleve nem tartja önmaga számára lehetséges opciónak annak létezését, mivel a tudományos-materialista-evolucionista világképben semmi sem támasztja alá annak a lehetőségét, hogy bármi OK, OKozó és az OKozóban eleve önMAGában foglalt Értelem és Akarat által jött volna létre
– a tudományos-materialista, evolucionista és ateista létszemlélet valójában Létet nem ismer, csak létezésben lévő Életet, melynek értelmére ebből kifolyólag önmagába záródott válaszokat tud csak felmutatni, vagyis az Élet értelmének a kérdése igazából fel sem tehető ebben a gondolati rendszerben
– az élet értelmének a tárgyalását a filozófia és a vallás vizsgálódásának tárgykörébe utaló szemléletben az anyagi létezésen túl és azt megelőzően semmiféle ok, cél, tudatosság nincs, az életnek egyetlen célja önmagára így önmaga fenntartására irányul
– az élet önmagára irányultságának erősen korlátozott és beszűkült szellemi kiterjedésében a lét vertikális, tudati megtapasztalhatóságának és kiteljesedésének a lehetősége rejtve marad, így nem marad más mint a létezés fizikai aspektusával azonosuló, azt abszolutizáló tudat horizontális síkon való kiterjedése, melynek eredményeképpen megjelenik az a tudományos-materialista technikai civilizáció, melynek létproblematikájának középpontjában továbbá már nem az emberi lény, tudati, lelki-szellemi útja áll, hanem az élet fizikai aspektusainak átformálása a technika eszközeivel
– a technika egy formája a mágiának, mely a mai világkorszakban, a tudományos-materialista világképben olyan módon lett felszabadítva – annak inspiráló, paradigma formáló és irányító szellemi erőtere által – hogy az emberi lét állítólagos, valójában mesterségesen kreált és tudatba helyezett, létprobematikájára felkínát megoldás legyen
– az evolucionizmus az életet nem képes csak egy lineáris folyamatként látni és értelmezni, számára minden létező csak valaminek a továbbfejlődött változata lehet, ezért számára elképzelhetetlen a dolgok egyidőben létező egymásmelletisége, az a metafizikai szemlélet, amiben a dolgok a szellemi valóság részeként anyagi valóságként megnyilvánulva egyszerűen csak kibomlanak, és nem egymásból alakulnak ki, hanem egymásban, egymás mellett léteznek
– az evolúció lényege a fajok egymásból való származtatása ki- és továbbfejlődése – mely egyetlen közös ősre vezethető vissza – nem ad lehetőséget más szemléleteknek, kizártnak tartja, hogy megjelenhet úgy élet, hogy például egy alga és egy kardszárnyú delfin megjelenése között ne teljenek el millió, milliárd évek
(Kétségtelen, hogy az időt csak lineárisan érzékelő és értelmező tudomány nem is láthat más képet, minthogy én csak nagyapám evolválódott unokájaként létezhetek. Az, hogy én egyszerre vagyok, voltam és leszek nagyapám, apám és a gyermekem EGYben, vagyis eleve minden emberi lény MAGam VAGYOK – aki a Lét teljességeként létezve, bármikor képes megnyilvánulni az Életben, mindennemű evolúciónak nevezett előzményt mellőzve – az nem értelmezhető ebben a szemléletben. Egy növény magjában ott a teljessége a növénynek, amint az emberi őssejtben ott van az egyéni ember és az egész emberiség egyszerre. Az tehát, hogy egy egyed a teljességet csak mint a lineáris időben egymásra rakódó informális, tárgyiasult és tapasztalati valóságrétegek összességeként értelmezheti, egyenes következménye az evolucionista szemléletnek. Nem látja, hogy a teljesség minden időpillanatban megnyilvánul, nem pedig halmozati műveletek eredménye. Ezért nem is érzékelheti ez a szemlélet ugyanolyan tökéletesnek az amőbát, mint a kardszárnyú delfint, mert mindent csak az általa kizárólagosnak látott fejlődési lánc viszonylagosságában képes szemlélni, és nem a maga, időben megnyilvánuló de időn kívüliségben létező, abszolút valóságában, teljességében. Mindezek ellenére a metafizikai és a tudományos-materialista evolucionista létszemlélet közötti átjárhatatlanság, az utóbbi felől törvényszerű, mert míg a metafizikai perspektívából jól látható az evolúció elképzelése – mely mint megvalósulási, kibomlási út, benne akár egy lehetősége is lehet az élet megnyilvánulásának – azonban az evolucionista szemlélet, a dolgok egymásmelletiségét mind az ideák, mind a fizikai valóság szintjén értelmezni, önmaga világképébe zárulva nem képes. Metafizikai perspektívából tekintve, az evolúció semmiképp sem kizárólagos feltétele a szellemi Létben megnyilvánuló Életnek, pusztán legjobb esetben is a valóság egy lehetséges magyarázata. Ez az a szemlélet, ami az önmaga abszolutizmusába zárult, jelenlegi hivatalos, tudományos világképbe semmiképp nem fér bele, abban nem jelenhet meg.)
A fentiekben pontokba szedett jelenségeknek messzemenő hatásai vannak a mai végkorszakot élő emberiség állapotára nézve. Az emberi lény tudatában ugyanis a valóság minden pontja relatívvá válik abban a pillanatban, amikor egy paradigma vezérelve: az önmagába záródott abszolutista létszemlélet. Amikor a Rész többé nem képes az Egészben értelmezni önmagát, akkor a legfontosabbat veszíti el: a koordináció általi értelmezhetőséget. Amikor a tudat semmiféle reflexiót nem ismer, ami önmaga Forrásának a felfedezésére és megismerésére vezetheti, akkor létének OKa, eredete egy olyan lebegőpontos logikai konstrukcióhoz hasonló lesz, melyben semmiféle középpont sincsen. Amikor egy globális társadalmi alakulat tudatát mesterségesen átmossák, olyan relatív, tudásnak nevezett tudati képzetekkel, mint például hogy a tudomány az emberi valóság megismerésének egyedüli, objektív eszköze, akkor az emberi lény valósága egy állítólagosan saját tudatán kívül létező pontból vizsgálható, önmaga lényegétől elidegenített, virtualizált valósággá válik, melyben elvész minden esélye annak, hogy mint Rész felfedezhesse önön Teljességében az egészet, de olyan módon, hogy önMAGát az Egész részeként koordinálva megtapasztalhassa, megélhesse.
Az emberi tudat romlásainak a jelei már a kereszténység istenképében nyilvánvalóvá váltak, a fentiek tükrében is. A kereszténység ugyanis az embert istentől a bűn állapotában elszakadt, attól elkülönült létezőnek tekinti, melynek egyetlen lehetséges útja az Istennel való egység visszaszerzésére, az üdvösségre, a Megváltó által közvetített kegyelem elfogadása, mely a vallás közvetítése által lehetséges. Az Isten és az Ember között nincsenek tudati szintek, és így lehetőség sincs, mely által a tudat az önmaga isteni forrására rányílni képes. Így elvész a tudat beavatódásának az Útjának a lehetősége, pontosabban ennek az útnak a létezésének a tudata. Az emberi tudat ösztönösen keresi a lehetőséget a beavatódásra, és ez egy konkrét emberi sorson belül, akár egész extrém megnyilvánulásokat is eredményez. A beavatódás ugyanis az egyetlen út az emberi tudatban tapasztaló léleknek, hogy a létben megnyilvánuló életben megéléseket, megtapasztalásokat szerezhessen. Ezek a megélések és megtapasztalások ugyanis azok a lépcsők, melyek által az emberi lénybe zárult végtelen isteni tudat rányílhat önön végtelen valóságára. A kereszténység mint vallás, eszme és ideológia ennek az ősi tudásnak a nyilvánvalóságától szabadította meg az emberiséget, az emberi lényt Istenen kívül rekesztve, és Istent nem az emberi lényben megnyilvánuló, abban élő, attól elválaszthatatlan ŐS Valóságként közvetítve. Ilyen módon, a kereszténység előfutára lett annak a masszív, tudatbutító és lélekölő, materialista-tudományos, evolucionista, ateista vagy vallásos-materialista jelenlegi tudatképnek, melyben ma az emberiség egyre nagyobb tömegei értelmezik önmagukat.
A materializmus, az ateizmus, a spirituális materializmus és a materialista spiritualitás nem a Lélek természetes, ős állapota, hanem pusztán egy tudatforma, melybe a tudat bezárul, hogy megtapasztalást szerezzen. Voltak korok, világkorszakok, amikor a Léten belül az Életben tapasztaló emberi tudat számára, a fenti tudatformák értelmezhetetlenek lettek volna, mivel a Lét és az Élet szakrális EGYsége minden megnyilvánulását áthatotta a benne tapasztalást szerző, a mainál sokkal szellemiebb emberiségnek. Ma ezen EGYségtudatú kultúrák maradványai vannak primitívnek bélyegezve, mivel oly kevés nyomot hagytak maguk után a fizikai léttérben, hogy a ma jellemzően csak tárgyi kultúrában értelmeződni képes ember, ezen ősi kultúrák kozmikus harmóniára való törekvéseiben – mely a környezet minél érintetlenebb formában való megőrzésére irányultak – kezdetleges, fejletlen létformát képes csak meglátni.
A materialista-evolucionista szemlélet bűvöletében élő tudat törvényszerűen azt hiszi, hogy a világ amiben él, minden eddigi világok legfejlettebbike. Az evolucionista elv történelmi-szociális kiterjesztése az emberi történet számára folyamatosan a bizonytalan jövőben jelöli meg a kiteljesedés lehetőségét, a benne értelmeződő emberi tudatok számára ezért minden cselekvés értelmetlen, értelmezhetetlen és kívülreked ami a jelen, a most állapotában megélhető lelki, tudati kiteljesedésre irányulhat.
Az anyagtudatú kultúra önabszolutizáló tudati automatizmusainak itt keresendőek a gyökerei. Azért válik minden törekvésében a fejlődés – mely a kibomlás, megvalósulás eszköze – önmagába zárult céllá, mivel az evolúció világképében mindig csak az éppen aktuális korszak lehet a legfejlettebb, így önmaga világképében rekedve, kizárja annak lehetőségét, hogy ezen szemléleti renden kívül bárminek realitása legyen a létezésre. Leegyszerűsítve, az evolucionista világképben a fejlődés önmagáért, önmagától, önmagába zárult, OK nélküli cél.
Amikor a létezés OKa megszűnik tapintható, megismerhető, tudati evidenciaként az emberi lény számára, akkor az OKozó és az OKozat értelme, irányultságának és céljának tudata is kimosható az emberi tudatokból, és az így keletkező tudati vákuumot pedig olyan tartalmakkal töltheti fel, az ezen folyamatokat megtervezni, inspirálni, irányítani és ellenőrizni képes szellemi erőtér, szellemiség, melyben lassan, de biztosan feleslegessé, leginkább okafogyottá, végzetesen kiszolgáltatottá válik maga az ember. Az OKtondiság és OKtalanság kora a magát minden korok fölé helyező, legracionálisabbnak, legOKosabbnak hirdető korszakban kiteljesedett. Ez az OKtalanság rövid története, mely még korántsem érkezett a végéhez.
Az emberi dráma folytatódik tovább. A homo sapiens sapiens sem nem az első, sem nem az utolsó megnyilvánulási formája és lehetősége a végtelen ŐS-Tudatnak az EGY kettősségében. Az is lehetséges, hogy az emberi lénynek, mint entitásnak meg vannak számlálva az órái, de az is lehetséges, hogy mindez csak egy hatalmas, kozmikus világkör, ciklus vége, mely után a homokozót elsimítják, hogy új történet kezdődhessen. A bennünk élő, emberi tudatként testbe zárult Örökkévaló Tudat és Lélek szempontjából a pusztulás megélése félelmetes, megrendítő, hatalmas dráma, annak tudata viszont hogy mind a halál, mind a pusztulás az Élet végtelen körforgásának, kerekének a része, mindig reményt jelent, az újjászületés örök ígéretében, tudásában.
Van-e remény? Remény mindig van, ameddig csak egyetlen ember is képes megnyílni azon magasabb rendű tudati valóságok felé, melyekben minden létezés OKa, OKozója és Forrása él, az EGY és EGYetlen valóságban: a SZERben. Így segíthetünk egymásnak az emlékezésben az Úton, melyen minden látszat ellenére, a legnagyobb drámát, az EGY-Másaitól való végzetes tudati elszigetelődést megélve is benne vagyunk: a Teljességben.
Világunkban EGY és EGYetlen ŐS-Valóság nyilvánul csak meg, melynek önmagában tekintve, sem Értelme sem OKa nincsen – mivel túl van minden értelmen és minden kauzalitáson, de mégis önMAGában hordozza mindezt – és ez minden Létezés Forrása: a SZERetet, a SZERelem.
(A SZER szótő önálló jelentéssel bír, jelen esetben RENDet jelent. Példa: SZERtelen = rendetlen, rend nélkül lévő. Érdekes módon, a mai korban a SZER jelentése a leginkább ebből a negatív, tagadásos, logikai vákuumban keletkező fogalom, jelző által közelíthető meg a leglényegretörőbben.)
Latest posts by FJT (see all)
- Túl a vízen - 2019. február 7. csütörtök
- A szolipszizmus zsákutcája - 2018. december 11. kedd
- Metafizika - 2018. december 8. szombat
- A csapda - 2018. november 23. péntek
- A kEGYelem VALÓsága - 2018. november 15. csütörtök
