Az egyenlőség
Semmilyen valós struktúra nem differenciálódhat az egyenlőség elvében. Ennek az egyszerűbb megértésére a matematikát fogom használni. A matematika ugyanis elég jól körbehatárolt módon képes érzékeltetni, hogy mit is jelent valójában az egyenlőség.
1=1 – valami
0=0 – semmi
1 nem egyenlő 0
Vegyük az informatikai programok alapját képező bináris kódrendszert, melyben az 1 és a 0 játszik döntő szerepet. Az igen és a nem. Ahhoz, hogy egy program – szellemi sík – működtethessen egy hardvert – fizikai sík – ahhoz a programon belül egységet képező, de egymástól jól elkülöníthető, valamint részeiben egymással soha nem egyenlő részek – például algoritmusok – szükségesek. Két egymással tökéletesen egyenlő algoritmus léte egy programon belül teljesen értelmetlen.
Az egyenlőség matematikai definíciójának tehát lényeges pontja, hogy egyenlőség csak abban az esetben állhat fenn, ha valami teljesen egyenlő valamivel. A matematikai absztrakción kívül a valóságban létezhet-e egyenlőség? Létezhet-e például a világegyetemben akár két tökéletesen egymással egyenlő vízmolekula, vagy ez is csak az absztrakciós modellünk korlátolt felbontásának az eredményeképpen tűnik úgy, hogy két vízmolekula tökéletesen egyenlő, egymással? Mi van, ha ez csak a vizsgálatunk eszközeként használt érzékszerveink, és kibővített érzékszerveink (pl. elektronmikroszkóp) felbontásának korlátait jelenti, nem pedig valódi egyenlőséget?
Az egyenlőség illúziójának elsődleges oka a végtelen valóságának a véges észlelési tartományban való értelmezése, az absztrakciós vizsgálati keret véges valóság-felbontóképessége mely azt a képzetet keltheti bennünk, hogy léteznek egymással tökéletesen egyenlő részek. Ebből következik, hogy csak a végtelen valósága lehet egyenlő önmagával, de bármi ami abban létrejön, az egymással nem. Ha a végtelen valóságot elnevezzük Istennek, Forrásnak, akkor tehát az egyenlőség csakis benne létező fogalom, vagyis potencialitásában a teremtésen belül minden teremtett hordozza magban az Istennel való teljes azonosságot, de mivel minden rész saját önazonossággal kell rendelkezzen a létezéséhez, ezért a teremtmény soha nem egyenlő sem más részekkel, sem a teremtőjével.
A valóságban nem létezik semmi ami egyenlő. Bármilyen struktúrát megvizsgálva horizontális vagy vertikális szerveződési szinten arra a következtetésre juthatunk, hogy csak minőségileg találhatunk azonosságot, vagyis az adott alkotóknak a struktúrán belül betöltött szerepüket illetően lehet azonos szerepük, de minden adott alkotórész önálló egyéniség, mert saját, belső önazonossággal rendelkezik, ami viszont egyediségét határozza meg. Ezért nem lehet akár két szubatomi részecske sem egyenlő egymással, mert ez olyan logikai önazonosság-paradoxont jelentene, mely csak mindkettő egymás létét kioltó megsemmisülésével lenne feloldható. Az egyenlőség nem jelent azonosságot, az azonosság pedig egyenlőséget.
A spirituális kommunizmus
A fenti elvont levezetés pusztán arra szolgált, hogy a szellem hierarchiájának teljesen természetes, minden valóságot működtető szerepére némileg rávilágítsak. Tudatában vagyok annak, hogy ez ilyen formában nagyon hiányos, de elsődleges célom a gondolatébresztés. A spirituális kommunizmus fogalma alatt a következő ma nagyon elterjedt eszmét értem: “mindnyájan egyenlőek vagyunk”. Előszeretettel van ez ugyanakkor összekeverve még a “mindnyájan EGYek vagyunk” fogalmával, mely valós, és igaz, de pontosan valósága folytán zárja ki a “mindnyájan egyenlőek vagyunk” téveszméjét. Miért is?
Az EGY alatt én a minden megvalósult és megvalósulatlan létezőt magában foglaló teljességet értem. Az egyszerűség kedvéért ezt elnevezhetjük Istennek. A valóság végtelensége és a végtelen valósága benne van. Önazonossága az az örökkévalóság, melyben a lét és azon belül az élet folyamatos dinamikája létrejön. A változás tehát a változatlanságban jön létre, ebben pedig szükségszerű hogy létezzen az a szellemi hierarchia, mely a rend megalkotására és folyamatos fenntartására képes.
A valódi kérdés nem az, miért nem vagyunk mindannyian egyenlőek, hanem hogy miért nem kell egyenlőek legyünk.
Az egyenlőség hamis mítosza valójában önmaga logikai csapdájában vérzik el. Tételezzük fel, hogy Huba és Töhötöm egyenlőek. Az egyenlőség azt jelentené, hogy Huba teljesen olyan magas, olyan erős, olyan okos, olyan ügyes, teljesen Töhötömmel egyenlő intelligenciával, vágyakkal, gondolatokkal, érzelmekkel, életkörülményekkel, lehetőségekkel stb. rendelkezik. Huba teljesen ugyanazt az életet kell élje mint Töhötöm, és fordítva. Huba és Töhötöm ha egyenlő akkor nem viselheti egyik sem a Huba sem a Töhötöm nevet sem, mert akkor ez már önmagában megszűntetné az egyenlőséget. Feltevődik a kérdés, hogy ha egyenlőek lehetséges-e egyáltalán bármiféle különbséget tenni közöttük, és ha igen, akkor a valóságban ilyen Huba és Töhötöm létezhet-e? Szinte hallom a zúgolódást, hogy ez az egész csak egy elvont fantazmagória, mert az egyenlőség elve nem erre vonatkozik. Igen, tudom, a humanisták jogi és egyéb egyenlőségi kategóriákra gondoltak annak idején, a kommunisták aztán kiterjesztették ezt az egyén és a társadalom szintjére, de a mai kor hamis spirituális eszméi túlmenve ezen is, az egyenlőséget az ember egészére alkalmazva hirdetik, ami viszont még abszurdabb. Visszatérve a példánkhoz, ha mindenki egyenlő lenne mindenkivel, az csak úgy létezhetne, ha valójában senki nem is létezne. Az egyenlőségben ugyanis megszűnik az önazonossága minden létezőnek, ilyen módon azonosíthatatlanná válik, aminek következménye, hogy megsemmisül, vagyis visszaolvad a megvalósulatlanság állapotába minden. Hogy bármi létezhessen ahhoz a benne létrejövő bármilyen résznek önazonosságra van szüksége. Az önazonosság az, amin keresztül önálló érzékelésére képes saját magának, vagyis ahhoz hogy Isten érzékelhesse önmagát, szükséges hogy önmaga önazonosságának egészén belül (EGY) önazonos részeket hozzon létre. Az egészben a rész és az részben az egész – az EGY működése.
Az EGYség nem egyenlőség. Minden Istenben létező szükséges módon be kell lépjen az elkülönültség állapotába ahhoz, hogy önmagát részként értelmezhesse. A résznek öntudatra, vagyis önazonosságra van szüksége ahhoz, hogy önmagát érzékelhesse. Két ilyen módon létező rész egyenlősége tehát logikai paradoxon. Huba csak akkor nyilvánulhat meg, ha nem egyenlő Töhötömmel, Töhötöm csak akkor nyilvánulhat meg, ha nem egyenlő Hubával.
Minden emberi lény az EGY része. Minden emberi lény külön EGY-ÉN, mely az EGY része. Ez az EGY valódi titka, az EGYéniség az EGYen belül, és nem az egyenlőség az EGYen belül.
Mindnyájan EGYek vagyunk de nem egyenlőek
Ez a rossz hír, de a jó hírem az, hogy nem is kell egyenlőek legyünk. A példánál maradva Hubának nem kell és nem is lehetséges Töhötömmé válnia miként fordítva sem. Egymás létét oltanák ki ebben az esetben egymás önazonosságának felszámolásával. Ahhoz tehát, hogy emberi lényként egyéni megtapasztalásokat, megéléseket szerezhessünk – ezzel gazdagítva az EGY végtelenségét – pontosan az szükséges, hogy ne egyenlőek legyünk, hanem különálló EGY-ÉNiségek, melyek ugyanakkor egy nagy EGYséget alkotnak. A valódi hierarchia működési elve felülről lefelé történik, vagyis az EGY osztja szét önmagában önmagát egyre több részre – teremtés – így pedig végtelen számú szintjét hozhatja létre a teremtésnek önmagán belül. A hierarchia tehát a teremtésen belül létező valós rendhez, az ok-okozat végtelen valóságának láncolatának a működéséhez szükséges. Így válhatunk mi is teremtővé a teremtésben.
A MÁS-ság nem egyenlőség. Minden más attól más, hogy különböző, mégis ugyanannak az EGYnek a mása. A másság a feltétele a teremtés gazdagodásának, mert az EGY másai külön EGYéniségekké válva, saját létük önazonosságára ébredve válnak képessé újabb és újabb részeit teremteni a valóságnak, ezáltal gazdagítva az EGY egyetlen valóságát.
Minden EGY-ÉN saját belső órája, élet és sorspálya szükséglete szerint járja az útját az EGYben, ezért mindenki más és más tapasztalatokat, megéléseket, belső lelki-szellemi tartalmakat szerez. Ezek végtelen különbözősége ugyanakkor végtelen sokszínűséget jelent, melyeket az egyenlőség elve – ha valóban létezne – nem támogatna, mivel minden teremtményt uniformizálna, ezáltal EGY-ÉNiségében megsemmisítene.
Az EGYben egylényegűek vagyunk de nem egyenlőek az EGY MÁSaival, és a Teremtő Istennel, miként az emberi lény is egylényegű de nem egyenlő a saját teremtményeivel. A valós szellemi hierarchiában a teremtés szintjeit nem az egyenlőség hamis ideája fűzi egymásba, hanem a minden létezés lényegét képező egylényegűség, a Szeretet.
A spirituális egyenlőség hamis elve, pont ennek a sokszínűségnek az ellentéte. Az egyenlőség elvében minden lassan szépen visszabomlik egy tudattalan, önazonosság nélküli masszába, mely folyamat végső pontja pont ellentétes a teremtéssel. A nihil, a megsemmisülés, a fekete lyuk ez. A valódi EGY-ÉNiségünk elvesztése még az előtt mielőtt azt megtalálhattuk volna legbensőnkben. Az emberiség egyetlen módon kerülheti el ezt, ha ráébred az egyenlőség eszméjének pusztító, hazug valóságára, mely saját isteni Önvalónk EGYéniségének megélésétől és megvalósításától igyekszik megszabadítani minket.
Szabad akarat van. Eldönthetjük, hogy élünk-e a lét, az élet, a teremtés megtapasztalásának a lehetőségével, annak minden fájdalmával és gyönyörével egyetemben, vagy pedig a semmibe való visszatérést választjuk. Mindkettő az EGYből indul és az EGYbe tér vissza, de a Teremtés megtapasztalása csak az egyik irányban lehetséges.
a MÁSik TE / F.J.T.
Latest posts by FJT (see all)
- Túl a vízen - 2019. február 7. csütörtök
- A szolipszizmus zsákutcája - 2018. december 11. kedd
- Metafizika - 2018. december 8. szombat
- A csapda - 2018. november 23. péntek
- A kEGYelem VALÓsága - 2018. november 15. csütörtök
A cikkben a szerző, nekem úgy tűnik, az “egyenlőség” szót az “egyformaság” értelmében használja. Ezért talál ellentmondást. Az egyenlőség spirituális értelemben azt jelenti, hogy noha más és más egyedi jellegzetességekkel bírunk, de mindannyiunkban benne van az Isteni szikra, és Istennek úgy vagyunk egyenlő gyermekei, ahogyan a Napnak a sugarai egyenlőek. Valamennyien rendelkezünk egyedi minőséggel születésünktől fogva, de ez még árnyalódik aszerint, hogy milyen utat választunk az “Atya házába” való visszatéréshez. Az út az, amit szabadon válszthatunk, de nem a visszatérés tényét. A tapasztalásaink lesznek különbözőek, és lényegi összetartozásunk okán minden egyes lény tapasztalataival az egész gazdagodik. Isten így rajtunk keresztül tapasztlja meg önmagát. Ebből a szempontból éppolyan érvényes és értékes tapasztalat a gyilkosé, mint a szenté, az egész szempontjából. Az én értelmezésemben a szabad akarat értelme az, hogy szabad választásaink következményei azt tanítják végül meg nekünk, hogy érdemes a jót választani, és végső fokon nekünk mindig az a jobb, ha azt választjuk, amit Isten akarna nekünk, legyen bármi is az. Így nem bábuk vagyunk egy színdarabban, hanem szabadon választhatjuk meg, hogy Isten akaratával szembe megyünk-e, vagy sem. Ebben a folyamatban tanuljuk meg kifürkészni Isten akaratát, és szabadon választani azt, hogy eszerint éljünk, és nem azért, mert nem tehetünk mást. Ebben a tanulási és megtapasztalási folyamatban nem tuduk nem fejlődni, és nincs máshová visszatérnünk, mint Hozzá. Csak rövidebb, vagy hosszabb úton, és más tapasztalatokkal. De minden út egyformán érvényes, mindannyian belőle vagyunk, és egymásnak egyenlő testvérei, bár nem egyformák. Valamennyien megjárjuk egyszer valamennyi lépcsőfokát a fejlődésnek, és mind visszatérünk hozzá, nincs más út. Én legalábbis így tudom értelmezni, megértésem mostani fokán.
Kedves Tünde!
Az általad leírtakkal lényegileg egyetértek. Két kiegészítést tennék az én megtapasztalásaim tükrében.
1. Ami egyenlő az szükségképpen egyforma is kell legyen abban az értelmezésben ahogy a egyenlőséget a mai világban erőszakolják a világunkra a teremtés valódi sokszínűségét összemosni, eltüntetni igyekvő spiritualitás, vallások, filozófiák, eszmék segítségével. Bármiféle vallás megjelenése nem fejlődést jelent, hanem visszafejlődést olyan értelemben, hogy a vallás a lét szakralitásának egészét egy előre elkészített izoláltságba száműzi, és nem a mindennapok teljességében éli meg azt. Azzal, hogy elve megjelent a szakrális fogalma elindult a világ deszakralizációja. A szakrális ugyanis automatikusan létrehozta saját ellenpólusát, mindazt ami nem szakrális. Ezzel megtagadta azt, hogy a teremtés egésze szakrális.
2. Én manapság mind a fejlődés, mind az evolúció fogalmát megkérdőjelezem, mindenféle értelemben. Az emberi lény meglátásom szerint ugyanilyen volt több százezer évvel ezelőtt is, semmit nem fejlődtünk ezen idő alatt. Mert mi is az amit ma fejlődésnek nevezünk? Durván leegyszerűsítve a materialista megközelítésben ez valamiféle természetes szelekció által vezérelt, a környezet kihívásai által ösztönzött folyamatos válaszadás, átalakulás, mely során egyre több intelligenciára tesz szert a kezdetleges állapottól az egyre összetettebb állapot felé haladó élet. Spirituális téren ugyanez a modell jött létre, csak a lélekre alkalmazva. Ezért van az, hogy a mai paradigmában egyre jobban elvész a lényeg, mert mindent ennek az állítólagos evolúciónak a tükrében vizsgálunk. Mai meglátásom szerint viszont mind anyagi mind lelki értelemben semmiféle fejlődés vagy evolúció nem létezik. Miért? Azért, mert nem szükséges. A teremtésben ugyanis eleve léteznie kell minden potencialitásnak, és ezeket a potencialitásokat minden létezőnek birtokolnia kell. Tehát semmi nem fejlődik, hanem “csupán” kibontja, és megvalósítja azokat a kezdettől fogva benne lévő potencialitásokat, melyek teremtése pillanatától kezdve eleve benne vannak. Magyarán minden létező eleve az ami, nincs szüksége fejlődésre, de szüksége lehet önmaga és a benne élő isteni tudat megtapasztalására. A teremtésben tehát nem valamiféle evolúció folyik, amint azt a mai meglehetősen egysíkú világkép ezt prezentálni igyekszik nekünk, hanem amint te is megfogalmaztad valójában a teremtő a teremtményei által tapasztalja meg önmagát. Az egészben a rész és a részben az egész. A megtapasztalás tehát az elve létező potencialitások végtelen számú kombinációinak és variációinak, vagyis a végtelen valóságnak a kibontását, megvalósulását, megélését, megtapasztalását jelentik. Mi emberek nem evolúcióra lettünk teremtve, sem fizikai sem lelki-szellemi értelemben, mert eleve mindenki az ami. Ami és aki öröktől fogva létező. A világunk tehát ennek az öröktől fogva létezőnek az “önismereti játszótere” és nem valamiféle evolúció, fejlődés színtere. Ebben a játékban pedig vannak nagyon fiatal és nagyon öreg lelkek, akik a tapasztalás, az önismeret igen különböző szintjeit járták meg, ezért is felesleges az egyenlőség minden áron történő erőltetése, mert amiben különbözünk, az elsősorban a megéléseink, a megtapasztalásaink. A különbözőségünk az EGY megvalósult gazdagsága. Az egyenlőségben – akár a kommunizmusban – tehát pont minden létező esszenciája, vagyis egyénisége, egyéni megéléseinek gazdagsága, sokszínűsége, minősége stb. van figyelmen kívül hagyva, és ez a nézőpont akárcsak az evolúció eszméje egy olyan perspektívába kényszeríti az embert, ami egyrészt értelmetlen küzdelemhez vezet, (lásd szociáldarwinizmus) másrészt hamis, valós önismeretet gátló (ezt nevezem és spirituális kommunizmusnak).
Igen, minden teremtett létező EGYlényegű, mert ugyanabból az isteni esszenciából származik, és abban nyilvánul meg. De attól a pillanattól kezdve, mikor önálló tudatra ébred, megkapja az elkülönültség megtapasztalásának lehetőségég, szükségszerűen megkapja azt az egyedi és megismételhetetlen EGY-ÉNiséget, mely által megkülönböztethetővé válik, egyedi öntudatra ébred benne a Teremtő. Tehát nem lehet egyenlő semmi mással a teremtésben, mert ha ez így lenne, akkor nem létezhetne. Az „egyenlőtlenség” tehát az egységből való kiválásunk alapfeltétele, mely önmagunk, isteni MAGunk megtapasztalásához, ez által a Teremtőnek, az Ős-Tudatnak önmaga megtapasztalásához, megismeréséhez szükséges út elengedhetetlennek tűnő része. Én jelenleg így látom megéléseim alapján a világunk működését, tisztában lévén azzal, hogy ez legjobb esetben is a valóság egy apró szelete, pontosabban az isteni valóságnak az én egyéni valóságomon keresztül megélt része. Ami csak számomra lehet esetlegesen abszolút, de semmiképpen nem abszolutizálható, és nem terjeszthető ki az egészre. Az utamat járva én eddig meg kell mondjam, semmit nem fejlődtem. A valósághoz kapcsolódó nézőpontom változik folyamatosan, önismeretem, önmegismerésem, és én ezt ma már nem nevezem fejlődésnek, mert tudom, mindennek a potencialitása eleve bennem volt, eleve létezik, én pusztán kibontom, megélem ezt. Az így létrejövő megélések által gazdagszom én, mint egyén, gazdagszik a Teremtő, gazdagszik a Teremtés és benne minden Teremtett.
Mindnyájan az Egy vagyunk, de nem egyenlőek, hanem egylényegűek.
Szeretettel: Jocó
Köszönöm a részletes választ.
Akkor sorban reagálnék.
1. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy jól értem, amit mondani szeretnél. Ezért bocsás meg, ha esetleg nem arra válaszolok itt.
Az egyenlőség inkább azt jelenti, hogy Isten szemében nincs értékesebb, vagy kevésbé értékes gyermeke, és egyik út sem értékesebb, vagy érvényesebb, mint a másik, és valamennyien szabadon dönthetünk. Ezért aztán a társadalomban sem lehetnek egyéni kiváltságok, jogok, mindenki egyenlő jogokkal kell, hogy rendelkezzék. A szabadság, egyenlőség, testvériség pontosan ezt fejezi ki. Nem kell egyformának lennünk, nem is lehetünk azok, a sokszínűség természetes állapot. Ha jól értelek, akkor gondolataidnak olyan következményei lehetnek, amely igazságtalanságok, megkülönböztetés forrása lehetne, és végső fokon ideológiai alapot szolgáltathatna olyan rémálmokhoz, mint a fasizmus maga. Hitler is megideologizálta felsőbbrendűségét, ráadásul bizonyos spirituális tanok téves értelmezésével. Igen, vannak közöttünk idősebb testvérek, akik valamivel előrébb járnak az úton, és nagyobb rálátással rendelkeznek mindarra, ami van, de nekik sincs joguk uralkodni mások felett, és nincsenek kiváltságaik sem. Pont arról lehet őket felismerni, hogy ezt pontosan tudják, és soha nem élnének vissza azzal, hogy nagyobb képességekkel rendelkeznek. A nagyobb tudás nagyobb felelőséggel jár. Minden erejüket a szolgálatra fordítják, nem kívánnak földi hatalmat, és céljaik, motivációjuk mindig önzetlen. Munkálkodásuk során nem avatkoznak mások fejlődésébe, és tiszteletben tartják a szabad akaratot. Ha volna közöttük, aki nem így tenne, sokkal súlyosabb következményei lennének, mint kisebb testvéreik hasonló tetteinek. De végül valamennyien eljutunk egy olyan fokra, ahol már nem élünk vissza a megszerzett tudással.
Egyenlő jogokkal rendelkezünk, nem vagyunk egyformák, amiben különbözünk, az a megértés foka, és ezzel arányosak felelősségeink, feladataink és hatókörünk nagysága. Tetteink következményei pedig arányosak tudatosságunk fokával.
Az én nézőpontomból nézve van helyük a vallásoknak, hiszen alkalmasak arra, hogy bizonyos embereket fejlődésük egy szakaszában segítsenek. Ha minden vallás képviselői tudatában lennének ennek, nem lennének vallási ellentétek. Annak ellenére, hogy magam inkább egy másik utat járok, mondjuk úgy, hogy a misztikusét, (ami csak annyit jelent számomra, hogy belül keresem Istent, és egyedül), érvényesnek tartom a vallásos utat is, és tiszteletben tartom mások hitét. Végül, úgy gondolom, meg fognak szűnni a vallások, vagy egy “vallás” lesz, de még nem tartunk itt. A buddhizmus a legtoleránsabb vallás, mert elismeri, hogy ugyanarra a hegycsúcsra sok út vezet, és lényegében mindegy, melyik úton érünk fel. Nekik van ehhez egy térképük, amit szívesen megosztanak azokkal, akik az úthoz tőlük kérnek segítséget, de lehet szabadon barangolni is. Ezért aztán nem harcolnak a nem-buddhistákkal.
2. A hegycsúcs analógiája éppen azért elterjedt, mert a fejlődés gondolata nagyon általános, és nem alap nélkül való. Én magam nem tudom máshogy elképzelni a létezést. Azt hiszem, látom azt a nézőpontot, ahonnan nézve nem is létezik. Ezért inkább ezt egy furcsa paradoxonnak élem meg. Ahogy a buddhisták mondják, nem kell megvilágosodni, mert már eleve meg vagyunk világosodva, elég felismerni ezt. De igenám, ehhez a felismeréshez, a tiszta tudattal való azonolusáshoz azonban sokszor elég hosszú utat kell bejárnunk. Ez maga a fejlődés: a tudatosodás folyamata.
Az én elképzelésem szerint minden lény fejlődik, mert a világ minden apró mozdulata nagyobb világossághoz vezet összességében. Maga Krisztus, Buddha, sőt még Isten is fejlődik ezáltal. Hogy hol a vége? Nem tudom.
A másik érdekes kérdés: kit is tartunk Istennek? Vagy inkább: kit észlelünk Istennek? Vannak olyan nálunk nagyobb létezők (életek), akikhez tartozunk, és ezek közül azt éljük meg Istenként, akinek a létéhez tudatosságunk jelenlegi fokán felérünk. Erre most nem mondanék példákat, mert túl messzire vezetne, és sok ellenérzést kelthetne, inkább csak azért írtam le, mert érdemesnek tartom a megfontolosásra. Persze, Teremtő csak egy van, de annak nagyobb részei mind egy-egy magasabb szintű megnyilvánulása. Úgy képzelem, mint a matrjoska babákat. A legkisebbek ebben mi vagyunk, mármint a szellemünk, a legnagyobb a Teremtő maga.
Lehet, hogy a közös álláspont az lehet, hogy maga a folyamat, ami a bennünk lévő lehetségesség kibontása, az maga a fejlődés?
Kedves Tünde!
A fentieknél világosabban nem tudom újrafogalmazni a lényeget. Teljesen természetes, hogy a számodra más olvasatot hordoz, mint az én számomra. Isten számomra nem rajtunk kívül létező, hanem mindenben jelenlévő. Ha úgy tetszik, az Isten mi MAGunk IS vagyunk. Bennünk létezik, és mi őbenne. De bárhogy határoznám meg, az csak egy meghatározás lenne, Isten pedig mindenki számára mást jelent, mert valójában ez csak egy fogalom, egy szimbólum, a megtapasztalás, az egyéni megélés pedig mindenki számára mást és mást jelent, olyan belső tartalommal telítve, mely tartalom igazából nem átadható. Intim dolog. Minden ember istenképe valójában nem tükröz mást, mint önagát. (A matrjoska babás hasonlatod hozzám is közel áll.)
A szabadság egyenlőség testvériség nagyon szép és hangzatos eszme, csak éppen hamis, pont ezért működésképtelen. (Lehet azzal jönni, hogy a kommunizmus is szép eszme, csak az emberek tökéletlenek a megvalósításához. Pedig a kommunizmus semmivel sem volt különb a fasizmusnál, sőt egyik a másikba konvertálható ha leásunk a dolgok mélyére.) Ha ezt kijelentem, akkor lehet, hogy ma a legtöbb embernek úgy tűnhet, hogy ez megkülönböztető, diszkrimináló, fasiszta stb. nézőpont. Pontosan ez a gondolati minta az, amit meg kell haladnunk ahhoz, hogy megérthessük, az egyenlőség miért hamis propaganda, és annak megkérdőjelezése miért lényeges ahhoz, hogy a dolgok végre a helyükre kerülhessenek. (Aki viszont nem akarja tovább gondolni, az természetszerűen ragaszkodni fog korábbi nézeteihez, és bármilyen más jellegű gondolatmenetben ellenséges, agresszív, megkülönböztető stb. nézőpontot fog felfedezni)
Hiába képzelem én magam ugyanis egyenlőnek bárkivel, amikor egész egyszerűen nem vagyok az. Ha pedig téves képzeteket alakítok ki a valóságról, akkor a saját koordinációmat teszem lehetetlenné az isteni rendben. Egy példát mondok: ha egy tanítvány egyenlőnek képzeli magát a mesterével, akkor miért megy hozzá tanulni bármit is? Hiszen egyenlő vele, a mestere tudásban ezek szerint nincsen fölötte. Csakhogy a valóság azt fogja mutatni, hogy a mester képes valami olyanra, amire a tanítványa még nem. Ez a kis apró különbség, pedig máris némi jól tapintható egyenlőtlenséget eredményez. (Egyenlő vagyok Mozarttal, és egyenlő vagyok Einsteinnel. Csak éppen az a száz vagy ezer inkarnáció hibádzik még, hogy úgy zenélhessek, vagy úgy használhassam a matematika nyelvét mint a fent jelöltek) A tudás megszerzése nem etika kérdése. Nehéz elfogadni, hogy sokan rendelkeznek hatalmas tudással, de tudásukat például nem teremtésre, hanem rombolásra használják fel. Az viszont külön kérdés, hogy miért teszik, amit tesznek? Talán azért, mert a teremtésben sokszor az általunk negatívnak mondott erőkre is pontosan ugyanolyan szükség van, mint az általunk pozitívnak tituláltakra, pontosan azért, hogy újabb és újabb megtapasztalások jöhessenek létre. Isten szabad akaratot adott Sztálinnak is, Hitlernek is, Gandhinak és Jézus Krisztusnak is. De mindenkinek más volt a küldetése, csak ezt nehéz elfogadnia az emberiségnek.
Nem kell tehát összekeverni a dolgokat. A jó mester nem érezteti a tudásbeli fölényét senkivel, mert erre egész egyszerűen nincs szüksége. Miért? Azért, mert az aki nem rendelkezik az ő tudásával az abban a pillanatban úgyis képtelen átlátni azt, amit ő már lát. Abban a pillanatban viszont, amikor már a tanítvány is beavatódik abba a tudásba, akkor viszont már maga is rendelkezni fog vele, tehát újfent értelmetlen lenne bármiféle felsőbbrendűség érzékeltetése.
Attól, hogy tagadjuk, vagy egyszerűen csak nem ismerjük fel a teremtés rendjét képező valós hierarchiát, attól az még létezik. Attól, hogy azt gondolom magamban, hogy én egyenlő vagyok a Teremtővel, attól még nem fogok tudni egy vele egyenértékű teremtést létrehozni, (mondjuk egy univerzumot) csakis akkor juthatok el arra a szintre, ha megértem, hogy amint léteznek szintek alattam, úgy léteznek szintek felettem is a szellem hierarchiájában, és ha megszerzem a teremtéshez szükséges Tudást. Ez a REND. Ha pedig felismerem ezt, nincs szükségem semminek a tagadására sem, és eldönthetem, hogy a szellem létráján feljebb akarok-e lépni, annak tudatában, hogy igenis létezik még teljesebb tudás, még teljesebb nézőpont, aminek birtoklásához erőfeszítéseket kell tennem, vagy pedig állok, megmaradok ott, ahol jelenleg vagyok. Senkit semmi nem kötelez a megismerésre, csak a saját belső vágya és felismerése.
Félreértések tisztázása végett, beavatódni nem csak mesterek által lehetséges, de én úgy látom, akár tetszik, akár nem, mindenkinek a maga egyéni útján megvannak a maga beavató mesterei, vagy szellemi útmutatói. Vagy egyszerűen csak visszaigazolói annak, hogy amit megismert, felismert a saját egyéni útját járva, azt mások is megtapasztalták, felismerték már. Ami persze nem azt jelenti, hogy akik „előbb” jutottak el ezekre a felismerésekre, azok többek lennének. Egyszerűen csak annyit, hogy ők már rendelkeztek azzal a tudással, felismeréssel, amivel én még nem. Egyetlen mester sem adhatja át a tudását senkinek, mert a valódi tudást magunkból kel a felszínre hozzuk, és saját megtapasztalásunk, megélésünk, beavatódásunk által válunk beavatottá a tudásba. A legjobb mester az, aki csak megosztja a nézőpontját, információt ad, és segíti abban a tanítványát, hogy rátalálhasson a MAGában lévő tudásra, saját igazi EGY-ÉNiségére, mert minden emberi lény a saját MAGa beavató mestere, és a szellem létráján a következő lépcsőfokra senki nem segítheti fel. A mester csak addig nyújthat segítséget, ameddig az ember eljut a lépcsőfok elé, onnan viszont már a mi érdemünk ha képesek vagyunk fellépni a következő létrafokra, lépcsőre.
Amiről én beszélek, az nem a horizontális, hanem a vertikális útja az emberi lénynek. Erről több írásomban is írtam már, ezt itt kifejteni nem tudom részletesebben. Eleve ennek a témának a megértetése ilyen keretek között inkább vezethet a teljes félreértésekhez, mint a megértéshez, ami nem a Te hibád. Tudatában vagyok annak, hogy a nézőpont amit át szeretnék adni, nem átadható, csak körbeírható, ennek körbeírása viszont sok fogalom pontos tisztázását feltételezné annak érdekében, hogy minél pontosabban érthetővé váljon a közlendőm lényege. Ugyanúgy én is csak sejtem az általad közölt lényeget, mivel amit közölsz, az a te belső megéléseidnek pusztán csak a héja, szavakba foglalt váza.
A világ és a teremtés valós hierarchiája nem etika, nem erkölcs, nem jó vagy rossz, szeretet vagy gyűlölet, kirekesztés vagy befogadás kérdése, hanem tőlünk függetlenül létrejött, minket megelőző Valóság, ebbe teremtődünk bele, és ebben teremtjük tovább a mi egyéni valóságainkat. Olyan valóság ez, mellyel ha szembesül az ember, akkor megérti, hogy az nem ellene van, hanem érte, és legfőképpen semmi köze ahhoz a torz, zsarnok, hamis és önkényes hatalmi értelmezésekhez, melyekkel a hierarchia szó, mint fogalom meg lett töltve az évezredek során. Amint a szeretet sem azt jelenti a számomra, hogy nem tartok tükröt senkinek sem, és nem nézek bele mások tükreibe sem.
A vallások emberi kreatúrák. Van akiknek szükségük van rájuk, van akiknek nem, DE tagadhatatlanul a valóság részei. Nem azt állítottam, hogy nincs rájuk szükség, mert van akiknek van, van akiknek nem, hanem azt állítom, hogy létezik a vallások nézőpontját meghaladó nézőpont, amelyből tekintve látszik mind a materialista mind a vallásos világkép, és azok hiányossága. Ez pedig nem a tagadásuk, hanem a megismerésük által lehetséges, majd az azt követő, mind a tudomány mind a vallást magában foglaló, de azt meghaladó nézőpontra való eljutás. Ebben egyesül mindkét világlátvány, de egyik sem kap valamiféle kizárólagos, üdvözítő szerepet. A szakralitás nem vallás kérdése, amint a világ egysége sem értelmezhető ha tagadom a valóság alkotó részeit, hanem csak akkor, ha megtanulom megérteni őket, és beilleszteni a nagy egészbe.
Szeretettel: Jocó
_________
Kapcsolódó írások:
A kereszt – az Örökkévaló iránytűje
Hierarchia, rend és apokalipszis
A legtöbb gondolatoddal egyet tudok érteni, sőt magam is így gondolom. De vannak árnyalatni különbségek, amik azért mégis igen fontosak lehetnek.
“Bennünk létezik, és mi őbenne. ” – magam is így tapasztalom.
A “szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméjét én nem tartom hamisnak. Ezek nem állítások, hanem értékek. Évszázadokba telik, mire egy újabb idea leér a Földre, és ott megfogan néhány ember fejében, majd elterjed. A kommunizmus eszméje (a közösségiességé) sem ördögtől való, és ez sem hamis, hiszen egy eszmény csupán, amit idejekorán, erőszakkal próbáltak megvalósítani egy olyan korban, amikor az emberek még nagyrészt az elkülönültség, önzésük és mohó vágyaik fogságában éltek, és élnek, nagyobbrészt. Egy ilyen rendszer magától is létrejön, ha az emberiség meg tudja haladni ezt a szintet, mert megérkezik a szívbe, és erről a helyről nyilvánul meg. Itt majd a közösség előrébbvaló lesz, mint az egyén, (hiszen a szívből élő ember felismeri az emberi család lényegi egységét, és magát ezzel a magasabbrendű lénnyel azonosítva nem is tud mást tenni, mint annak érdekében működni, feladva a kis individuum önzását és elkülönültségét, egyéni céljait a nagy egész szolgálatába állítja. Ettől még nagyon messze vagyunk, de efelé tartunk. De az eszme megszületett, és kár volt idejekorán kialakítani egy olyan fizikai struktúrát, ami hiába épült a közösségi ideára, az emberek még nem értek meg arra, hogy meg is valósítsák. De ez nem jelenti azt, hogy az eszme hamis volna, vagy azt, hogy ez sosem valósulhat meg, inkább azt, nem megvalósítható az ember jelenlegi fejlettségi fokán.
Látod, itt vagyok bajban a párbeszéddel, mert én nem tudom nem látni a szellemi fejlődést, amin az emberiség (az egyes emberek fejlődésének eredőjeként) keresztülmegy. A mostani kihívások pont ennek a nagy lépésnek a megtételét szolgálják, és fel lehet lelni a pusztuló régi formák mögött a születő újat. Nem tudom, meddig tart majd, de ez egy folyamat. Korábban nem is hittem volna, hogy ilyen gyors ütemben zajlik majd.
Ami neked a létra, az nekem a fejlődés. Én sem a horziontális, hanem a vertikális útról beszélek.
Amit a mesterről és a tanítványról írsz: persze, hogy mester tudása nagyobb, ez nem kérdés. De attól, mint emberi lények egyenlők: ugyanonnan jöttek, ugyanoda tartanak, ugyanzok a spirituális törvények vonatkoznak rájuk, és Isten egyformán szereti őket, nem érdemeik szerint, hanem végtelenül.
Nem lehet hogy számodra az “egyenlő” szó mást jelent? Az az érzésem, mintha az “egyforma” jelentést is neki tulajdonítanád. Elmondanád, számodra az egyenlő mit jelent pontosan?
Amit a Teremtőről írsz: vele kapcsolatban nem látom értelmét az egyenlőségról beszélni, eszembe sem jutott volna, hiszen természetéből fakadóan más a viszonyunk hozzá – viszont itt használod a létra szót, és itt írod le pontosan, azt, amit én fejlődésnek hívok.
Előzőleg igyekeztem leírni ez, de úgy látszik, nem sikerült. 🙂 Viszont azt is írtam, hogy (amennyiben emberekről beszélünk, hiszen a fejlődésnek más vonalai is vannak), attól, hogy valaki nagyobb megértésre tett szert, attól még nem kiváltságos, nem rendelkezik előjogokkal másokhoz képest. Már csak azért sem, mert nem is lehetne érvényesíteni társadalmi szinten, mert a nálunk nagyobb tudatossággal rendelkezők tudatát nem tudjuk felmérni. A tudatnak vannak szintjei, valóban, ha mondhatjuk így, és a létezés is egymásba ágyazódó szinteken nyilvánul meg, de mikor az emberek közötti egyenlőségről beszélünk, akkor ez irreleváns.
Lehet ám, hogy egészen hasonlóan gondolkodunk a világ működéséről, csak nem ugyanazt értjük fejlődés és egyenlőség altt.
Mindenesetre nekem nehéz másként értelmezni a tapasztalataimat, mint hogy minden létező fejlődésben van, és hogy mi, emberek egyenlőek vagyunk egy jól meghatározott értelemben.
Amit írsz az egyenlőségről, az azt sugallja nekem, mintha az emberek összemérhetők lennének, érték szerint, és bárkinek joga lenne ítélkeznie a másik felett, és megmondani, ki a felsőbbrendű a másikhoz képest. Istenen kívül ki van abban a helyzetben, hogy ítélkezzen? Ő pedig nem teszi ezt. Leglábbis én így érzem.
Szóval kíváncsian várom, hogy elmondd, mit jelent(ene) számodra az egyenlőség, amikor emberekre vonatkoztatjuk?
Kedves Tünde!
Ez nagyon hosszúra sikeredett, szinte magamat szégyellem a szófosás miatt, de ameddig szavakat használunk, addig úgy látom a szavak inkább alkalmasak a lényeg elfedésére mintsem annak feltárására. Vagy egyszerűen csak nekem kell még sokat EGYszerűsödnöm, hogy mindezt pár szóban kifejezhessem. Két verzióm van.
A hosszú verzió:
Egyenlőség, egyenlőtlenség
A. Az egyenlőség
1 = 1
2 = 2
… = …
stb = stb
Tünde = Tünde
Jocó = Jocó
Ezen fenti példák a tökéletes egyenlőséget jelzik
B. Azonosság (EGY-LÉNYEGűség)
-4+5 = -1+2
6×1 = 14-8
Ezen EGYenletek az EGYlényegűséget jelzik
1 = 1 egy matematikai fogalom, s mint ilyen pusztán egy valóságmodell. Az egyenlőségem mindkét oldalán teljesen azonos szám szerepel, és az egyenlőség nem valamiféle művelet, cselekvés, egyensúlykeresés, kiegyenlítődés végeredménye vagy előfeltétele. A két darab 1-es számjegy két tökéletes klón. Az egyenlőség tehát azonosságot is jelent, az azonosság önmagában viszont nem jelent egyenlőséget. Lehet ugyanis valami bizonyos szempontok alapján azonos valamivel, attól még nem lesz egyenlő vele.
Az egyenlőség tehát számomra tökéletes mennyiségi, minőségi, formai, tartalmi megfelelést, azonosságot jelent. Mivel ilyen semmiféle létező között nem létezik, ezért nem vagyunk egyenlőek. Ha létezne, akkor a teremtés nem differenciálódhatna, vagyis nem kaphatna semmi sem egyéniséget. Az egyéniség az egyediség, a megkülönböztethetőség, a differenciálódás feltétele.
Ebből következik, hogy 1 csak 1-el lehet egyenlő, Tünde csak Tündével egyenlő, Jocó pedig csak Jocóval egyenlő. Ebből nem következik hogy Jocó egyenlő Tündével, vagy az hogy Tünde egyenlő Jocóval, mert ha ez így lenne, akkor Jocó most nem írogathatna Tündének, mivel Jocó Tünde lenne, Tünde pedig Jocó. Vagyis egyikőnk sem létezne az EGYtől elkülönülten. Tünde viszont lehet EGY-lényegű Jocóval, és Jocó lehet EGYlényegű Tündével. Mivel mindkettőjük ugyanannak az Isteni lényegiség megnyilvánulásai.
Tünde csak EGY van, Jocó csak EGY van. Tünde és Jocó tehát nem egyenlőek, hanem EGY-LÉNYEGűek.
Tünde EGYetlen, Jocó EGYetlen.
Tünde és Jocó KÉT EGYed.
Minden EGYed EGYetlen és az EGYben létező.
Akár EGYütt vagyunk akár EGYedül, mindig az EGYben létezünk. Akár érzékeljük akár nem, a létezésünknek az EGY a gyökere.
Tünde és Jocó az EGY két-kép MÁSa.
Én csak MAGommal = Isteni Lényegemmel, Isteni önvalómmal vagyok EGYenlő.
Az isteni MAG minden emberben KÖZ-ŐS.
Az isteni MAG minden emberben azonos és EGYformán értékes.
Minden ember önMAGával azonos.
Minden ember önmagával egyenlő.
Ha a MAG az Isteni Lényeg, akkor minden ember magja az Isteni Lényeggel azonos.
Az isteni MAG az isteni MAGgal EGYenlő.
Az isteni MAGunk a hordozója az EGYéniségünknek, és az EGYéniségek különbözőek, mégis mind EGYek.
Minden emberben az Isteni MAG egyenlő. A megtapasztalások, megélések, a tudás, a bevatottásgi szintek viszont különbözőek, ezért nem lehetünk EGYenlőek. A különbözőség nem azt jelenti, hogy bárki uralkodhat bárki felett, hogy bárkinek joga van bárki felett rendelkezésre. Egy állapotot jelez. A tudat állapotát. Tapasztalásaink, megéléseink sokszínűségét, különbözőségét.
A rész hordozza az egész lényegiségét, de csak az egészben teljes. A rész önmagában és önmagához képest egyedi és egyetlen, de koordinációra, önértelmezésre csak az egészben képes.
Én EGY MÁSik TE vagyok – ez azt jelenti számomra hogy ugyanannak az EGYnek vagyunk a másai, de a más szavunk is kettős értelmű, ugyanis szükségszerűen egyrészt minden másolat valamiben minden látszat ellenére különböző kell legyen, ugyanakkor minden másolat ugyanannak a MÁSnak – vagyis ideának, gondolatnak, szellemi tartalomnak – a megnyilvánulása. Tehát minden más más, vagyis különböző is, ha ez nem így lenne akkor nem létezhetne.
1 = 1
Tökéletes azonosság = Tökéletes azonosíthatatlanság
Első példa: te akkor lennél egyenlő velem és én akkor lennék egyenlő veled, ha pontosan ugyanúgy néznénk ki, minden gondolatunk, tapasztalatunk, fizikai aspektusunk, megélésünk, lehetőségünk, körülményünk stb. tökéletesen egyenlő, vagyis azonos tartalmú lenne. A teremtett világban még két ilyen értelemben vett atom sem létezhet, nem hogy ember, mert létezésük egy feloldhatatlan logikai paradoxon lenne. Egymás tökéletes klónjaiként ugyanis nem lehetne megkülönböztetni őket semmilyen szempontból sem, ezért annyira azonosak lennének, hogy azonosíthatatlanok lennének. Tökéletes klónok csak az ideák szintjén létezhetnek, a megvalósult világban semmi sem egyelő sem tartalmilag sem formailag semmivel.
Második példa: ha két gépsoron gyártott látszólag tökéletesen egyenlő, megegyező paraméterekkel rendelkező tárgyat megvizsgálnánk nagyítóval, majd hagyományos mikroszkóppal, majd egy elektronmikroszkóppal, akkor tapasztalhatnánk, hogy teljesen más, egyéni, egyedi, egyszeri és megismételhetetlen struktúra tárulna fel a szemünk előtt. Pedig azonos anyagot, azonos matricát, gépsort. stb alkalmaztak a gyártás folyamatában. A két termék mégsem egyenlő egymással. Ennél jobban nem tudom körbeírni az egyenlőséget. A valóság érzékelésének egyik függvénye tehát az, hogy milyen mélységben, milyen felbontásban vagyok képes érzékelni a végtelen valóságot. Mert a valóság végtelen, így a differenciáltsága is minden létezőnek.
Az egylényegűség az egyedüli számomra elfogadható fogalom bármilyen létezővel kapcsolatban, mely lényegi, tehát esszenciális azonosságot tételez fel minden létezőben, tekintettel arra, mivel minden a Teremtő lényegének a megnyilvánulása a teremtett világban.
Amiről beszélek tehát metafizikai megközelítése a létnek, és semmi köze bármiféle hamis emberi hierarchiához, alá-felé rendeltséghez, ítélkezéshez, joghoz, társadalmi ranghoz, pozícióhoz, illetve ahhoz, hogy mit gondolunk egymásról, netán ki kinél tartja többre magát. Az hogy nem vagyunk egyenlőek, az egy teljesen száraz, rideg, ítélet mentes konklúziója számomra a fent ismertetetteknek. Miért kellene ez azt jelentse, hogy aki ezt felismeri, az többnek kell magát bárkinél vagy bárminél is képzelje? Ez pusztán a rádöbbenés EGYmás EGYediségére és megismételhetetlenségére. Csak aki nincs tisztába saját értékeivel, saját EGYediségével, saját EGYéniségével, az képzeli többnek vagy kevesebbnek magát másnál. Attól, hogy kijelentem azt, hogy nem vagyunk egyenlőek, nem hozok senki felett ítéletet. Minden létező ugyanis önMAGában értékes, és nem MÁSokhoz képest.
Nincs EGYenlőség tehát az én értelmezésemben, hanem EGYlényegűség van. Mindkettő az EGYben nyilvánul meg. Mindegy és mégsem mindegy. Ez a lét és a nemlét közti különbség. Megnyilvánultság és megnyilvánulatlanság. Ugyanakkor amit leírtam, lehet, hogy a te értelmezésedben pontosan EGYenlőséget jelent. Akár így, akár úgy de igazság csak EGY lehet, és én ennek az igazságnak a színről színre való látása felé törekszem. Most még csak tükör által, homályosan látom mindezt, és lehet hogy pusztán csak a fogalmak akadáyoznak minket a megértésben. Ha te be tudnál lépni az én intuitív valóságomba és én be tudnék lépni a te intuitív valóságodba, akkor szavak nélkül TUDNÁNK miről beszélünk. Látnánk közvetlenül mindezt. Ha pedig mindketten közvetlen módon találkoznánk a valósággal, akkor valószínűleg semmin nem vitatkoznánk vagy értetlenkednénk többé, mert képesek lennénk a valóságot meglátni az Isten szemével, mert az abszolút valóság érzékelésére csak Isten képes. Vagy az ember amikor eljut isteni MAGjának legmagasabb szintjére, az Isteni Valójával való tudati egyesülésre. A teljességbe.
Az EGYenlőtlenség tehát az én értelmezésemben nem rossz vagy jó, függés vagy függetlenség, szabadság vagy rabság, fény vagy sötétség kérdése, hanem ugyanúgy mint az EGYenlőség a teremtett világ része. Ahhoz, ugyanis hogy a valóság folyamatosan, dinamikusan változhasson, állandó egyensúlytalanságra, állandó asszimmetriára, egyenlőtlenségre van szükség. Minden pontosan ezért törekszik újra az egyensúly állapotának a keresésére, mert tökéletes egyensúly az életben nem létezhet, csak azt megközelítő, mivel a tökéletes egyensúlyban megszűnik a mozgás, a cselekvés, a történés. Az élet pedig a folyamatos változás, a megnyilvánulása a Létnek.
Szerintem. Csakis szerintem 🙂
A rövid verzió:
Minden látszat ellenére úgy vélem, ugyanazt az EGY és EGYedülálló isteni valóságot tapasztaljuk mindketten, csak más és más módon közelítjük meg. Tapasztalataink úgy érzem minden látszat ellenére is sokkal inkább közös irányba mutatnak, mintsem különbözőek. EGYediek.
Szeretettel: Jocó
Ó? Hát akkor nem csoda, hogy nem értettük egymást! 🙂
Más fogalmunk van az egyenlőségről és az azonosságról.
Már matematikailag is: a fent említett A és B példában mindkét egyenlőség ugyanakkor azonosság is, hiszen nem szerepel benne betű, vagyis bármely behelyettesítési értékre ugyanazt az értéket adja. Minden azonosság egyenlőség is, de nem minden egyenlőség azonosság, vagyis az azonosságok halmaza részhalmaza az egyenlőségek halmazának.
Ezen a területen ritkán alkalmas modellezésre a matematika, úgyhogy nem ezen keresztül próbálom megérteni, mire gondolsz.
Itt fogalmazod meg röviden:
“Az egyenlőség tehát számomra tökéletes mennyiségi, minőségi, formai, tartalmi megfelelést, azonosságot jelent. Mivel ilyen semmiféle létező között nem létezik, ezért nem vagyunk egyenlőek. ”
Épp ezt sejtettem, hogy számodra az egyenlőség valami ilyesmit jelenthet. De ha már így érted, nekem pontosabb lenne erre az egyformaság szót használni. Ha mégis létezne két minden szempontból egyforma ember (mondjuk spirituális szempontból is egyforma), a két klónt egyformának mondanám, de nem azonosnak, hiszen mindegyik klón csak önmagával azonos, a másikkal csak egyforma.
Én nem erre használom az egyenlőség szót emberek vonatkozásában, az biztos. 🙂
Tudatában vagyok egyediségünknek, annak, hogy nincs közöttük két pontosan egyforma ember, semmilyen értelemben sem, és azonosak sem lehetünk, mindkettőt teljesen kizárhatjuk, azt hiszem – két ember egyenlőségét mindig néhány jól meghatározott értelemben tudom értelmezni.
Számomra ilyeneket jelent pl.:
törvény előtti egyenlőség
faji egyenlőség
egyenlő bánásmódhoz való jog
egyenlően részesedünk Isten szeretetéből
egyenlően veszünk részt az emberi megtapasztalásban
ebben részvételünk egyenlően értékes
a karma törvénye, a vonzás törvénye és más spirituális törvények is mindenkire egyenlően érvényesek
stb…
Az egylényegűséggel kapcsolatban: valamennyiünkben benne van az isteni szikra, ebben azonosak vagyunk, de mindegyik szikra más. 🙂
Lényegünk – az isteni eredet – ugyanaz mindannyiunknál, de már a szellemünk sem ugyanaz, nemcsak lélekben, testben különbözünk.
Örülök, hogy így érzed:
“Az EGYenlőtlenség tehát az én értelmezésemben nem rossz vagy jó, függés vagy függetlenség, szabadság vagy rabság, fény vagy sötétség kérdése.”
Ez a beszélgetés megerősített abban, hogy nagy felelősségünk van a szavak használatát illetően, hiszen elég, hogy egyetlen szón mást értsünk, és egy teljesen más világnézetnek tűnik a másik számára az, ami alapvetően nagyon hasonló.
Nahát, hogy Ferenc pápa úgy látszik, hozzászólt a beszélgetésünkhöz! 🙂 Most látom először leírva azt a meggyőződésmet, hogy maga Isten is fejlődik. 🙂
http://entertainment.vacancynigerians.com/2013/12/shocking-there-is-no-hell-fire-adam-eve.html?m=1
Az jó, hogy kész arra, hogy merengessen régi dogmákat. Egész modern, mondhatni misztikus pápa, nyilván a jezsuita kontemplációs hagyományon alapul a gyakorlata, hiszen arra hivatkozik, hogy ezáltal fejlődik a hitünk.
Utánanéztem, sajnos kamu a szöveg, de nem csodálkoznék, ha pont Ferenc pápa hasonlókat mondana valamikor.