Bevezető
Egy kultúra annál magasabb rendű, annál fejlettebb és tökéletesebb, minél kevesebb tárgyi emléket hagy maga után az időben. Alapvetően két szemlélet létezik jelenleg a kultúrák megítélésében. A jelenlegi, domináns, evolucionista felfogású kultúraszemlélet azt állítja, hogy a jelen kor kultúrája egy evolúciós folyamat következménye, és a kezdetleges, primitívnek nyilvánított kultúrákat fokozatosan váltották fel a történelemben az egyre fejlettebb, egymás tudásanyagaira épülő kultúrák a történelem lineáris menetében. Ebben az írásban nagy vonalakban szeretném bemutatni azt, hogy miért teljesen torz és hazug ez a szemlélet, mely jelenleg hivatalosan uralja az emberiség tudatának döntő részét, és hogy hogyan vezetett ez a szemlélet a mai, életellenes, valós intelligenciát és tudást nélkülöző, globális civilizáció létrejöttéhez. Szeretném leszögezni, hogy megállapításaim nem valamiféle klasszikus értelemben vett vallásos-kreacionista nézőpont szintézisei. Túl kell haladnunk ugyanis szellemiségében mind a materialista-evolucionista mind a spirituális-kreacionista szemléletmódot ahhoz, hogy megszabadulhassunk a lét eme dualisztikus értelmezésétől. Szükséges ez azért, mivel csak akkor világosodhat meg előttünk a valóság ama szelete, mely rálátást engedhet arra, hogy mi az ami a jelen kor zsákutcájába vezette az emberiséget.
A kereszt mint a lét szimbóluma
A kereszt szimbólumát ha lecsupaszítjuk mindazon vallási és spirituális tartalomtól, mely az utóbbi kétezer évet meghatározó paradigmában rakódott rá, akkor legelőször is világossá válik, hogy a kereszt a lét szimbóluma. A vízszintes szára a keresztnek szimbolizálja azt az adott tudati-létsíkot melyben az adott egyén létezik az ő saját jelenében. A keresztnek a szárának van két végpontja, mely valójában az adott létsík két pólusát jelzi, mely között egy adott tapasztalati pályát futhat be. A végletek megtapasztalása ez, mely szükséges ahhoz, hogy egy adott létsíkot az ember bejárhasson majd visszajutva a létsík közepére – és nem beleragadva a végletekbe – a megéléseit összegezve tovább léphessen. A továbblépés viszont, semmiképpen nem következhet be ugyanazon a már bejárt létsíkon. A továbblépés csak a kereszt függőleges szárán következhet be, amely a tudat az adott létsíkon begyűjtött léttapasztalatok, és megélések által képessé válik, a valódi fejlődésre. Ehhez szükségszerűen a lét egy magasabb tudati szintjére kell emelkednie, hogy ezáltal megérthesse azt a létsíkot, melyben azelőtt a tapasztalásait megélhette. A kereszt két szárának a metszéspontja az a középpont, melybe vissza kell jutni ahhoz, hogy a tudati megismerés egy magasabb létsíkjára léphessünk. Ez a valós tudati fejlődés modellje. Egy adott létsíkon szerzett tapasztalatok, csak akkor láthatóak át, akkor érthetőek valójában meg, mikor azokat azokon felülemelkedve, képesek vagyunk a lét egy magasabb tudati szintjéről tekintve megérteni, beilleszteni tudati fejlődésünkben. Erre a keresztre – tudatfejlődési modellre – lett a nyugati keresztény kultúra szimbóluma az ember felszegezve. Miért volt mesteri a mindenkori társadalomkonstruktőrök eme döntése? Két legyet ütöttek egy csapásra. Az első körben teljes mértékben eltakarták a valódi szimbolikáját a keresztnek. A létben való közlekedés tudásának szimbólumát ugyanis egy kivégzőeszközzé degradálták le, megfosztva azt valódi tartalmától. A második lépésben ugyanakkor erre a szimbólumra felszegezték magát az egyéni útját járni akaró embert. Aki ugyanis a keresztfához van szögezve, az sem a lét horizontális sem a lét vertikális szintjén nem tud mozogni többé, létszemlélete, világlátása előre megírt pályák szerint topog egy helyben. Mindezt pedig megtoldották a megváltás hamis ígéretével, nevezetesen hogy más megszabadíthat, megválthat minket a saját, egyéni utunk bejárása és megélése által megszerezhető léttapasztalattól. A vallás hatáskörébe rendelték az utolsó töredékeit annak az ősi tudásnak, melyet a kereszt szimbolizál. Ebben a közegben pedig az utóbbi kétezer év vallási keretrendszere a kereszténység mindent meg is tett annak érdekében, hogy mind fizikai, mind szellemi értelemben a lét tudásának keresztjére feszítse fel magát az emberiséget.
A fenti kérdés rövid tisztázásának azért van jelentősége, hogy leránthassuk a leplet arról, miként alakulhatott ki a mai teljességgel életellenes korszellem. Szükséges ugyanakkor elvessük azt a kiinduló szemléletet, mely a mai korszellem része, és ez a materialista-evolucionista szemlélet. Ez ugyanis téves módon az ember jelenlegi állapotát teszi meg a fejlettség aktuális csúcsának. Ha az evolúció szociáldarwinista implementációja igaz lenne, akkor ez azt jelentené, hogy az emberiség ennyi idő alatt már a fizikai és szellemi fejlettség igen magas fokára kellett volna jusson, a természetes szelekció következtében. A valóság azonban azt mutatja, hogy az evolúció materialista elmélete teljes mértékben nélkülözi az intelligencia teljességét, mely nélkül valós fizikai, szellemi és tudati fejlődés lehetetlen. Az intelligencia fogalma alatt a mindenben megnyilvánuló, mindennek a lényegét képező ős-tudatot értem, mely az élet számtalan formájában nyilvánul meg. A mai kor racionalizáló gondolkodásmódja, mely megpróbálja az intelligenciát számszerű adatokra egyszerűsíteni, megtagadja ezáltal az intelligencia teljességét. Értelmi, érzelmi és egyéb intelligencia kategóriák kreálása által, ugyanis az intelligencia egységének a megszüntetése következik be, végső soron pedig annak felszámolása. Amikor az intelligenciát pusztán a matéria szintjén akarjuk értelmezni, és ezzel párhuzamosan megtagadjuk annak lehetőségét, hogy más, az anyagban közvetlenül nem érzékelhető szinteken nyilvánuljon meg, akkor az elménket egy sajátos börtönbe zárjuk be, melyből nincs kiút többé a világ szerves, élő egységének a megértése felé. Igaz ugyanakkor, hogy a legkisebb része is az egésznek magában hordozza az egész lényegét, de csak az egységbe visszaillesztve és szemlélve érthetjük meg annak szerepét az egészben.
Úton a nihilbe
A materialista-evolucionista szemlélet valójában csak az anyagot kiáltja ki egyetlen létezőnek, csak az érzékszerveinkkel megtapasztalható valóságot hitelesíti, illetve azt amit meghosszabbított érzékszerveinkkel (technikai eszközökkel) mérni képes. Ezáltal önön szűk látókörű érzékelésének áldozatává lesz. Látnunk kell tehát, hogy ez az tudományos eszme, miért zsákutcája az emberi szellemnek. Azért, mert tagadja magát a szellemet. Tagadja, hogy a világban létezik az a fajta ok-okozati viszony, melyet teljességében a szellem határoz meg. Az okozatot összetéveszti az okkal. Úgy véli, hogy az élet, és a benne megnyilvánuló intelligencia a véletlenek sorozatának a következménye. Mindezt pedig bezárja a tudomány vallásának evolucionista szektájának a börtönébe. Ma ez a tézis ugyanis tudományos berkekben olyan, mint a krédó, vagy a pápai tévedhetetlenség dogmája volt a keresztény vallás berkeiben. Alternatívaként a kreacionizmus az ami megjelenik mint ellenpólus, de ezt a tudomány a saját épületén kívülinek kvalifikálva, érdemleges ellenfélként sem ismeri el. A kreacionista szempontok ugyanakkor vitathatatlanul ráirányítják a figyelmet az evolúció dogmáinak tarthatatlanságára, mindazonáltal jelen írásomban nem akarok azonosulni ezen nézőponttal. A teremtés aktusa, a mindenben megnyilvánuló ős tudat és intelligencia, ugyanis nem zárható egyetlen eszme, tézis börtönébe sem. A teremtés fogalmát, pedig véletlenül sem szeretném megtölteni sem tudományos sem vallásos tézisekkel. Szükséges ugyanakkor láttatnom, hogy a világ rendezettsége, rendezetlensége, komplexitása vagy egyszerűsége valójában ugyanannak a lényegnek a kifejeződése, mely nem zárható semmilyen absztrakció keretei közé sem. Bármilyen tézis, dogma, elv ugyanis amit az élő világ egységéről alkotunk meg, soha nem tartalmazhatja a teljességet, pusztán legjobb esetben is egy nézőpontot belőle. Ez ugyanakkor nem a tagadása annak, hogy létezik a létnek egy olyan abszolútuma, mely mindenki számára, a maga saját útján, az élet beavatása által érhető el.
A mai kor életellenessége tehát jól körvonalazhatóan szellemi szintről ered. Az egyik legfontosabb felismerések egyike az, mikor kirajzolódik előttünk, hogy a fizikai világ valójában a szellemi tükörképe. Az anyag és a szellem az őstudat részeként valójában egy, egyik hat a másikra, de fontos leszögezni, hogy a tyúk és a tojás viszonylatában látnunk kell, hogy a szellem prioritást élvez. Az anyagi valóság ugyanis csak azt tükrözheti, ami a szellem síkján jön létre azt megelőzően. Ez ugyanakkor az ok-okság skáláján örök rendezőelvként működve biztosítja azt a RENDet, melyben minden létező megnyilvánulhat. A materialista-evolucionista szemlélet teljességgel alkalmatlan a lét valódi kérdéseinek a megválaszolására. Önmagát diszkvalifikálja ugyanis azzal, hogy a létnek az okát a véletlenek láncaként jeleníti meg, az anyagot pedig a lét, a létezés és az élet okaként határozza meg, nem egy az anyagot is megelőző létező következményeképpen. Ezért kérdés a materializmus számára hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás? A világot a szellem oldaláról megközelítő intelligencia szempontjából ugyanis a válasz egyszerű erre. Egyik sem. Rossz kérdésre nem érkezhet csakis hibás felelet. Nem a tyúk vagy a tojás elsőbbségének az eldöntése az élet létrejöttének valódi kérdése, hanem a szellemi síkon azt megelőző kép, gondolat és akarat létezése. Mert mind a tyúk, mind a tojás nem lehet a puszta véletlen műve. Pontosabban lehet, ha a véletlent abban definiálom, hogy a véletlen az, amiről nem gondoltam volna, hogy lehetséges. A tudomány akárcsak a materialista-evolucionizmus tehát teljességgel alkalmatlan a lét valódi okának a feltérképezésére és megértésére, mivel a véletlent teszi az okának mindennek. Valaminek az okát véletlennek tenni viszont egyben beismerést is jelent arra nézve, hogy halvány lila fogalmunk sincs mind az ok mind az okozat közötti valódi összefüggésekről, hogyha képtelenek vagyunk egy stabil pontot (ok, okozó) találni vizsgálódásunk tárgyával kapcsolatban, mint ős okot és viszonyítási rendszert. A materialista-evolucionista tudományos nézet tehát tagadja az élet forrását, a mindenben megnyilvánuló intelligenciát. Saját logikájának tarthatatlanságának elfedésére pedig minden igyekezetével azon van, hogy ezt az életellenes eszmét – a betegség okát képező szellemi börtönében – vallási dogmaként megkérdőjelezhetetlenné tegye.
Az evolúció azért nem létezik és soha nem is létezhetett a darwini értelemben véve, mivel tagadja a mindent megelőző szellemi létsíkot, ahol minden okozatot az ok kell megelőzze. A jelenlegi szociáldarwinista eszmével megfertőzött, tömegtudatú ember önmagát az állatvilágból érzi kiemelkedettnek, aki uralomra, a természet meghódítására született. Ebben rokon vonás fedezhető fel a mai vallási rendszerekkel, ahol részben ugyanez a kép, csak isteni teremtéssel kiegészítve. Egyik világkép sem alkalmas ugyanakkor arra, hogy az embert az élet valóságába helyezze. A materialista felfogás ugyanis a természet erőinek gondolja oktalanul kiszolgáltatottnak az embert, a spirituális felfogás viszont egy rajtunk kívülálló entitásnak a kénye-kedvének, melyet különféle módon nevesít. A kiszolgáltatottságból fakadó függés tehát megvan mindkét világképben, ez által az ember örök harcra van ítélve. Hol van akkor a válasz a lét valódi értelmes miértjére? Hogyan térhetünk vissza az élet pulzusához, hogyan szabadulhatunk meg attól a kiszolgáltatottságtól, melyet a jelenlegi kor materialista-spirituális szellemi programozása jelent?
A középpont
A megoldást a lét szimbólumaként értelmezhető kereszt mozgástere mutatja meg. Az oktalan függőségi viszony helyett a valós szellemi hierarchia a válasz mindenre. A mai kor valóságában a hierarchia egybeforrott a tekintélyelvűséggel, a hatalommal, az önkényes kiszolgáltatottsággal és az erővel való visszaéléssel. Jelenleg látszólag a hierarchia alulról épül fel, vagyis a hatalom gyakorlói számára az emberek lépcsőfokok, melyeket maguk alá taposva juthatnak a hatalom építményén egyre feljebb. Ezt a mai világkép az “erősebb mindet visz” szociáldarwinista eszméjével támogatja meg. Ezzel végleg beleragasztja az embert az önkényes, öncélú, pusztán a fizikai létet fenntartani és továbbörökíteni hivatott vegetatív funkcionalitás szintjébe. Az ember számára tehát az életnek az egyedüli célja, saját fajtájának minden áron történő fenntartása, túlélése. Az élet így válik öncélúvá ebben a kontextusban. Amikor valami öncélúvá válik, akkor bezárul a saját logikai csapdájába, ugyanis megszünteti az ok-okozati láncot, ezzel együtt a benne létező és kiteljesedő szellemi síkot, szellemiséget. Amikor az embert megpróbáljuk leegyszerűsíteni puszta vegetatív funkciók gyűjteményének a szintjére, valójában megvonjuk tőle az intelligens létezés terét, melyen minden a maga helyére kerülhet. A lét hierarchiája, ugyanis nem evolucionista rugóra jár. Az ok-okozati viszony a materialista felfogás számára azért elfogadhatatlan, mert lezáratlan a logikai lánc. Létezhet-e ős ok ilyen értelemben? A materialista felfogás szerint nem, mivel az okozó így a végtelenbe vész. Ennek a logikának pusztán egyetlen egy hibája van. Nem látja át a világot, csak a maga egyszerű linearitásában. De még ez is alkalmas lenne, hogy megtegye a kellő felfedezést arra vonatkozólag, hogy igenis létezik az ős-ok.
A matematika már rég rendelkezik az ős ok modelljével, csak kevesen értették még ezt meg. Ez pedig a mínusz végtelen és a plusz végtelen kiindulópontjaként definiált Nulla. Az origó a körben. Ezek a fogalmak bár mind pusztán modellek, de sejteni engedik azt a szellemi valóságot, mely nem a véletlenek súlytalanságába helyezi a létet, hanem annak, és az abban található tartalmaknak konkrét ős okot tulajdonítanak. Ez az az abszolút pont ugyanis, amihez képest egy rendszereben minden értelmet nyerhet. A káosz is csak a rendezettséghez képest nyerhet értelmet. Ahol nincs egy jól meghatározott rend, ott semmi nem létesülhet, még káosz sem.
Az ember tehát a materialista szemléletben megszabadul minden októl, hogy a valóság élő fonalára fűzhesse magát a létezésben. A spirituális szemlélet sem kínál sokkal többet, mert bár többnyire hajlandó egy végső ok meghatározására, azt többnyire ugyanúgy az emberen kívülre igyekszik helyezni, mint a véletlen által a materialista szemlélet. Mindkét szemlélet megrekeszti az embert a kiszolgáltatottság függőségében. Egyes spirituális irányzatok viszont még tovább mennek, és úgy igyekeznek felszabadítani az embert az élet valóságában létrejövő feszültségektől, hogy eljutnak az anyagi valóság teljes tagadásához, annak illuzórikus voltának hangsúlyozásával. A lét okaként többnyire megneveznek egy ős okot, de az élet valóságától annak tagadása által próbálják megszabadítani az embert. A materializmus és a spiritualitás így válik ugyanannak az életellenes paradigmának a tartó oszlopává. A spiritualitás ugyanakkor még őrzi magában azokat a morzsáit a lét értelmezésének, mely egyértelműen a szellemi sík irányába mutatnak. Nem szeretném tehát azt a látszatot kelteni, hogy minden amit spiritualitás fogalma alatt értek, az életellenes. Valójában itt a kiüresedett kultuszokat, a dogmatikus, hatalomközpontú, vagy az ezzel ellentétes, az élet valóságát felszámoló, az embert súlytalanságba helyező spirituális menekülési utakat értem.
Emberi méltóság
A magát csak kizárólagosan a fizikai létezés síkjában értelmező embernek a léte minden áron történő fenntartása válik a létproblematikájává. L’art pour l’art. Ezért válik ma tömegjelenséggé az, hogy akár a mások életének, vagy az életterünk elpusztítása árán is de igyekszünk megmenteni fizikai életünket. Ezzel párhuzamosan az ember elveszti emberi mivoltát, méltóságát mivel mintegy lezüllik az állati létfenntartás szintjére. Ami az állatvilágban ugyanis egy más tudati szinten teljesen természetes, és nem alkalmazható rá az életellenesség kategóriája, az az ember szintjén szellemi devolúciót jelent. Mindez abban az esetben fordulhat elő, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi elsősorban szellemi lények vagyunk, akik emberi lényként jelenleg az anyag birodalmában testet öltve létezünk. Okkal vagyunk tehát itt, előzménnyel és következménnyel. Emberi méltóságunkat pedig akkor engedjük el és adjuk fel végleg, mikor a fizikai létezést kizárólagosnak képzelve, mindenáron, a mások rovására és kárra akarjuk túlélésünket biztosítani. Ilyenkor elfeledkezünk arról, hogy az anyag csak eszköze és nem célja az életnek. Ez nem tiszteletlenséget, vagy degradációt jelent az anyag világa felé, ellenkezőleg, tiszteletet. Csak akkor tisztelhetjük ugyanis a szellemi világnak tükröt nyújtó anyagot megfelelőképen, ha nem akarjuk azt minden áron megerőszakolni saját vélt túlélésünk érdekében. Az anyagban akkor tisztelhetjük a megtestesült szellemet – mely végső soron mind az általam ŐS-TUDATnek nevezett ős ok, intelligencia, szeretet, szabadság teremtő megnyilvánulása – ha megértjük, hogy az ANYAg nem az élet célja, hanem az élet megnyilvánulásának, örök körforgásának eszköze. Úgy gondolom létezik az a pont, ahol inkább a fizikai halált kell választanunk, a lelki halál állapota helyett, mely állapot a fizikai életünk minden áron a mások életének a rovására történő erőszakos, brutalitás, önző cselekedeteink során jön létre. Az emberi méltóság megőrzésének a fizikai élet feláldozása is ára lehet. Emberi méltóságunkat elvesztve, már nem élhetünk szellemi lényhez méltó életet. A lélek szintjén a halál állapotát teremtjük meg, az emberi méltóságunk feladásával, annak reményében, hogy fizikai létezésünket meghosszabbíthassuk. Ha valóban élni akarunk, akkor meg kell értenünk, hogy létezik valami, ami a fizikai pusztulásnál sokkal súlyosabb és ez az emberi méltóságunk elvesztése.
Betonház és örökkévalóság
Az emberi méltóságát feladó és az élet ellen cselekvő ember, a halál kultúráit és civilizációit építi fel. Nem keresi a valós, szellemi hierarchiáját a létnek, melybe a kereszt szimbolikus létsík-iránytűje által nyerhet beavatódást. Magát az evolúció vagy a teremtés csúcsaként definiálja, és ezen eszmék nevében, örökös halálfélelemben elpusztít mindent. Embert, állatot, növényt, környezetet. Az olyan fogalmak mint az intelligencia, a szeretet, a szabadság széttöredeznek és kiüresednek a számára, és különféle relatív tartalmakkal töltődnek meg. Az örökös halálfélelem az, ami miatt folyton halhatatlanságra vágyik az anyagi síkon. Ezért hoz létre iszonyatos mennyiségű fizikai és szellemi értelemben vett hulladékot, romot, a halál emlékműveit.
Az az ember, aki ugyanis ráébred létezésének szellemi eredetére, forrására, és értelmére az megérti, hogy a földi élet nem a célja, hanem eszköze, megnyilvánulása, formája és minősége a létnek. A lét forrását így képes beazonosítani minden élőben, önmagában és a környezetében. Így képes újra egységében szemlélni a világot és önmagát a szeretet, az intelligencia létfonalat biztosító hierarchiájában helyezni el. Ez a hierarchia nem az önzés, a hatalom, a kiszolgáltatott függőség, hanem a szeretetben létrejövő teremtés és teremtődés hierarchiája. Az ok-okozati viszonylatban minket megelőző így tér vissza magunkba és önmagába, örök körforgásban gazdagítva a létet. Az örökkévalóság szempontjából csak a primitív kultúráknak van szüksége olyan kő, beton, vagy vas építményekre, melyekbe saját, véglegesnek hitt halálának vélt túlélését örökíti meg. A valóban fejlett, magas tudati szintű, a világegyetemet a maga egészében szemlélő és befogadó, teremtő, élettudatú kultúrák csak kevés, vagy egyáltalán semmilyen nyomot nem hagynak maguk mögött a fizikai sík létterében. Tudják, hogy mindent olyan állapotban kívánatos maguk mögött hagyni, ahogyan azt ők is kapták. A valódi gazdagodás az anyag síkján szerzett tapasztalat. Ez az ami az örökkévalóság része marad, a fizikai valóságban az állandóság az örök változásban található meg. Bármi ami körülvesz minket, ami testet ölt a fizikai valóságban az nem más mint egy szellemiség, egy gondolat, mely a szellem, a tudat teremtménye és tükörképe. Az ok-okozati viszonyban, a lét hierarchiájában mindnyájan egy gondolat vagyunk egy másik gondolatban. Egymás teremtői és teremtményei egyben.
A fizikai valóságnak a kín, a fájdalom, a szenvedés fontos elme. Ezek valósága szembesít bennünket ugyanis mindazon gondolatainkkal, érzéseinkkel és cselekedeteinkkel, melyek az egyensúly, a harmónia megbomlásához vezetnek. Ha megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni az anyag üzeneteit, azzal a szellem üzenetét utasítjuk el. Az élet lüktetésével csak akkor egyesülhetünk, ha megértjük ezeket a jelzéseket. A szenvedés, a fájdalom, a kín, a lelki halál állapotai pusztán üzenetek. Nem értelmetlen, ok nélküli sorscsapások. Nem hibás gének, hanem az ok-okozat és a szellemi létsíkon megszülető döntéseink, elképzeléseink hű, szembesítő tükrei. Ha nem tagadjuk meg az élet valóságával való találkozást és egyesülést, akkor megfejtve az anyagi világban megnyilvánuló szellemi üzeneteket önmagunk és közös világunk tehetjük egyre élőbbé, szeretetteljessé, értelmessé. A szenvedés elutasítása és csak az öncélú élvezetek keresése ezért jelenti az elszakadást a élet valóságától. A visszajelzéstől fosztjuk ugyanis magunkat meg, mely szembesíthet hibás elképzeléseinkkel és cselekedeteinkkel. Így nyerhetünk valódi ellenőrzést saját utunk, létünk, életünk felett. Így avatódhatunk be, egyre mélyebb rétegeibe, és egyre magasabb síkjaiba a létnek.
A mulandó és a múlhatatlan valójában egy és ugyanazon örökkévalóság része. Az Élet a legnagyobb beavató mester. Úgy tanít, hogy saját magunkat állítja az ő pártatlan, igazságos valóságának tükrébe. Az örökkévaló tekint ránk a maga méltóságában és fenségességében minden egyes tükörben. Az örökkévaló, melynek nincs szüksége semmilyen emlékműre, kőre, betonra, acélra, üvegre, mert a mindenségeben, bennünk és az élet szüntelen körforgásában dicsőül meg.
Írta: F.J.T.
********
Latest posts by FJT (see all)
- Túl a vízen - 2019. február 7. csütörtök
- A szolipszizmus zsákutcája - 2018. december 11. kedd
- Metafizika - 2018. december 8. szombat
- A csapda - 2018. november 23. péntek
- A kEGYelem VALÓsága - 2018. november 15. csütörtök
