Előre bocsájtom, hogy ez az írás sértő lehet mindazoknak, akik valamilyen teista világnézet, vallás vagy spiritualitás követői, ezért kérem, csak azok olvassák el, akik kellő szellemi és érzelmi rugalmassággal rendelkeznek eme igen kényes téma tárgyalásához.

Az évek során rengeteg világnézetet, hitet, vallási és spirituális meggyőződést nyílt alkalmam megismerni. Rádöbbentem arra, hogy olyan, hogy „a világ” és „a valóság” – mint fogalom és mint tapasztalati valóság, minden ember számára mást és mást fed és jelent. Léteznek különböző rendszerek ezek egységesítésére és magyarázatára, de attól, mert valaki ezeket többé vagy kevésbé a magáévá teszi az még nem jelenti azt, hogy az mások számára is élő, és ugyanúgy megtapasztalható valóságot fed.

Erős a gyanúm, hogy a jelenkor emberisége – mély tisztelet a kivételeknek – egyhamar nem fog felnőni önmagához abban a tekintetben, hogy például legalább az értelmetlen ideológiai háborúskodások gyökerét képező logikai törvényszerűségeket megértse. A szédületes kibontakozásban lévő globális, technokrata, tudományos-materialista civilizáció kebelén belül ugyanis paradox módon még mindig olyan abszurd szellemi állapotok uralkodnak, melyek nem csak a józan ész hiányára, hanem az elementáris, emberi logika totális hiányállapotaira vezethetőek vissza. A különböző meggyőződések eszmei csataterén a mai napig, a legdurvább harcokat a vallások, a spirituális, a világnézeti és a hitbéli meggyőződések képviselői vívják egymással. Egyre nagyobb szükség lenne a tiszta, józan, mértékadó észre és rációra, de úgy tűnik, világunk egyre mélyebbre süllyed az irracionalitás szellemi ingoványában.

A hit – vallásos és spirituális értelmezésben – egy ismeretlen valóságra irányuló érzelmi fókuszáltság, mely egyrészt képes különböző mértékben a logika és a racionális gondolkodás kiiktatására, másrészt képes a logikát és a rációt egy sajátos tudati-gravitációs pont köré rendezni, mely pont végső soron az ismeretlentől való félelem felszámolásának erősen emocionális, lelki és szellemi igényeként is leképezhető. Ezek természetesen vitathatatlan emberi igények, mely az emberi psziché részeként többé-kevésbé a legtöbb embernél megtalálhatóak, kisebb vagy nagyobb mértékben. A hit képes egyszerre ígéretet és magyarázatot nyújtani az emberi lényeknek, hogy elhelyezhessék önmagukat a világ és a valóság összefüggéseiben, továbbá válaszokat kaphassanak ontológiai, kozmogóniai, egzisztenciális, spirituális jellegű kérdésekre. A hit és a hitre való bármilyen – nem csak vallási és/vagy spirituális jellegű igény – úgy tűnik, hogy szerves része az emberi létezésnek.

Az egyik legnagyobb probléma, hogy az utóbbi évezredekben a hit – mint fogalom – egyre szétválaszthatatlanabbul összefonódott a vallásokkal és vallásos meggyőződésekkel. Azonban a hit önmagában pusztán egy olyan tudati, mentális fókuszt és fókuszáltságot jelent, amely az emberi tudat valóságteremtő eszközeként is értelmezhető. Ezért ilyen értelemben a hit nem más, mint egy mentális erő, akarat, potenciál, amely önmagában egy olyan valóságteremtő eszköz, ami akkor válhat megtapasztalható valósággá, ha ezt az erőt valamilyen tudati objektum létrehozására fókuszáljuk, koncentráljuk, irányítjuk. A hit – mint a tudat teremtő ereje – tehát egy tudaterő, melynek minősége az egyedi emberi tudat függvénye. A hit által az emberi lény képes saját valósága megformálására, fenntartására, folyamatos átalakítására, vagy akár ezek ellenkezőjére is.

A hit olyan mint a vetítőgépben lévő izzó és lencse együttese. Ha a lencse fókuszálja a fényt, az képes az elébe rakott diapozitív, vászonra való kivetítésére. Jelen analógiában tehát a hit tárgya a film, amire a hit, mint a tudat ereje, azaz a fókuszált fény irányul. Minden ember rendelkezik hittel, mert a hit önmagában – jelen önkényes definíció szerint – pusztán a tudat teremtő ereje, és nem valamilyen mentális tárgy (objektum) is egyben, amire a hit tudati fókusza irányul, hogy azt megteremtse. Az emberi lények között tehát ilyen szempontból elsősorban két fő különbség tehető. Az első szempont szerint, az emberek a hitük, mint a tudatuk teremtő erejének minősége szerint különböztethetőek meg, a második szempont szerint pedig a hitük tárgya szerint, amire a hitük, azaz a tudatuk teremtő ereje irányul. Ezen lényegi megkülönböztetés azért fontos, hogy különválaszthassuk magát a hitet, mint tudati teremtő erőt, a hit tárgyaitól. A hit tárgyai ugyanis igen sokfélék és különbözőek lehetnek, elég csak a rengeteg vallásra, spirituális meggyőződésre gondolni, de itt megemlíthetőek a különböző világnézetek is, melyekben – nem feltétlenül vallási értelemben – de jelen van a hit, mint a tudat teremtő ereje.

A hit tehát önmagában – a fenti definíciók tükrében – teljesen semleges tudati erőt és potenciált jelent. Sajnálatos módon a vallási és spirituális fogalmi összemosódások következtében, a hit mint fogalom, igen kisarkított és eltorzított jelentéstartalmakkal töltődött fel, ami miatt elengedhetetlen a fenti észrevételek és korrekciók megtétele, és a hitnek, mint jelen értekezésben szereplő fogalomnak a pontos meghatározása. A hit olyan tudati teremtő erő, amely tárgyát tekintve bármilyen mentális tartalomra irányulhat. Ilyen mentális tartalom lehet akár egy elképzelés is, de lehet elképzelések, eszmék különböző rendszere, melyet nevezhetünk világnézetnek, világképnek, vallási és spirituális meggyőződésnek. A teista és az ateista valóság ugyanúgy nincs ebben az értelemben hit nélkül, mint ahogy a Mount Everest sem mászható meg hit nélkül. A hit egyfajta mentális erő, akarat, teremtő, létrehozó, fenntartó és pusztító akarati erő is, mely tárgyát tekintve lehet személyes és személytelen irányultságú is. A hit alanya, önnön tudatában létrehozza a hite tárgyát. Egy ateista tudatú ember is hihet bizonyos dolgokban anélkül, hogy a hit bármiféle vallási és/vagy spirituális irányultságot venne. Ily módon ugyanakkor bármely vallásos és/vagy spirituális, vagy akár agnosztikus ember is hihet olyan dolgokban, melyek tárgya viszont úgyszintén vallás mentes.

De mi köze van ezen erősen elvontnak tűnő dolgoknak az istenérvek értelmetlenségéhez? Sokkal több mint azt előre képzelhetnénk. Legelőször is a fenti hit definíciók teljességgel értelmezhetetlenek a létezés, azaz a világ-valóság-tudat tengelyén kívül. Ez azt jelenti, hogy a hit teremtő – vagy akár negatív módon értelmezett teremtő azaz pusztító – ereje nélkül az individuális emberi tudatok, jelenleg ismert tapasztalati valósága nem is létezhetne. Mindnyájan meg vagyunk határozva saját tudati, mentális fókuszunk irányultságában, saját mentális objektumaink, hit-tárgyaink által, melyek legyenek bármilyen jellegűek is, de tudva vagy tudatlanul, tudatosan vagy tudattalanul is meghatározzák önön és közös valóságunk, világunk. Ezért ezen a ponton fontos tudatosítsuk, hogy a világ-valóság-tudat tengelyén, a mentális tudati objektumaink, azaz hiteink tárgyai, és azok közösségi kiterjesztései elementáris erővel határozzák meg egyéni és közös valóságtereinket. Egyszerűbben szólva, ami a hitünk tárgya, az a valóságunk meghatározója is egyben.

Az emberi ráció tehát mindaddig nem képes magasabb rendű kritikai működésre, amíg a hit bármilyen értelemben akadályozójává válik a vizsgálódásának. Az ész, a ráció az emberi intellektus azon pártatlan, hűvös és vakítóan fehér fénye kell hogy legyen, amely az intuícióval karöltve képes a világ-valóság-tudat összefüggéseinek a megvilágítására, tudva tudván a hit és a hit tárgyainak az összefüggéseinek a felbecsülhetetlen jelentőségét, az emberi gondolkodásban. Jelenlegi világunkat ugyanis olyan, magától értetődő fogalmak tartják irányításuk alatt, mint például az istennek nevezett fogalom. Nem sok ilyen fundamentálisan megosztó fogalom létezik a világunkban, mintsem az isten-fogalom. Szándékosan nem beszélhetünk istenről, vagy istenekről, mert már az elején látnunk szükséges, hogy az a valami, aminek a nevében évezredek óta, heves viták, harcok, háborúk és egyéb borzalmak történnek, az nem egy abszolút, konkrét létező, az nem egy megragadható létezés, hanem egy tudati objektum, egy hittárgy, ami végső soron rengeteg formában jelenik és jelent meg az emberi tudatokban, az elmúlt évezredekben. Ezt a hittárgyat, hogy „isten” természetesen mindig, az éppen aktuális és domináns hatalmi erőterek igyekeztek kisajátítani, magyarázni és általa a tömegek tudatát formálni és manipulálni saját céljaik érdekében. A világ látszólag legegyértelműbb fogalma, ha alaposabban megvizsgáljuk, egyáltalán nem egységes. Még ugyanazon vallás, vagy spirituális irányzat követői sem ugyanazt az egyéni tudati tartalmat jelölik vele, pusztán csak azt hiszik, abból kifolyólag, mivel például ugyanazon magyarázatokat, szentnek tartott könyveket, iratokat olvassák, vagy tanítják nekik.

Isten – mint fogalom – tehát a legbuzgóbb abszolutizálására való törekvések ellenére sem lehet teljesen és tökéletesen egyértelmű, akárcsak két emberi lény számára sem, mint tudati valóság. A logika segítségével ugyanakkor kétségtelen, hogy leírhatunk olyan tudati isten-objektumokat (képzeteket) melyeket aztán terjeszthetünk is, és amely képzeteket mások tudatába ültethetünk. Ha pusztán csak azt az egyedüli felismerést megtenné a legtöbb emberi lény, hogy olyan valami vagy valaki hogy „isten” azért nem létezik az azt elképzelő, azt átélő tudat nélkül, mivel minden megtapasztalás teljesen egyedi tudati valóság eredménye, már ez is elegendő lenne az olyan további viták abszurditásának a felismeréséhez, amire az utóbbi kétezer évben emberek becses idejüket vesztegették, hogy azáltal másokat – szóval vagy az erőszak különböző formáival – meggyőzzék.

Isten mellett érvelni logikailag lehetséges, azonban ahhoz, hogy ezen érvelés eleve létrejöhessen, meg kell értenünk, hogy szükség van, egy eleve mesterségesen létrehozott fogalomra, amit istennek nevezhetünk. De bármit is hozunk létre logikai úton, bármit is határozunk meg a logika eszközeivel, minden meghatározás, minden tudati objektum az azt létrehozó logikai rendszer terméke és foglya is egyben, így nem rendelkezik, mert nem rendelkezhet abszolút érvénnyel. Pusztán csak ez az egyetlen felismerés is elengedő tehát ahhoz, hogy megértsük, mindennemű érvelés „isten” mellett vagy ellen, valójában eleve kudarcra van ítélve, mivel egy relatív logikai rendszerben nem lehetséges semmilyen abszolút konklúzióra való eljutás. Eleve relatív ugyanis bármilyen isten-definíció, és ebből következően eleve relatív minden istenérv is, mely eleve nem rendelkezhet semmilyen abszolút érvénnyel. Ezért valójában teljesen szükségtelen és értelmetlen bárminemű cáfolása is ezen istenérveknek. Ilyen módon a teista-ateista viták pusztán logikai alapon megközelítve is, teljesen meddőek és értelmetlenek. A teista megközelítés ugyanis egy önmaga által kreált tudati valóságot abszolutizál isten néven, majd ezt az önkényes logikai építményt mindenki számára abszolút kiindulópontnak igyekszik bemutatni. Természetesen teljesen jogos, de legfőképpen logikus ezen nézőpontra mindennemű ateista reakció, mivel tulajdonképpen a teizmus az ateizmus megteremtője, pusztán csak azáltal, hogy önmaga tudati objektumát, produktumát, amit istennek nevez, megpróbálja ráerőltetni más tudatokra.

Az istenérvek bármilyen formája, a fenti okfejtésből következően nem rendelkezik és rendelkezhet, semmilyen értelemben véve abszolút érvénnyel és értékkel. Ezért bárminemű cáfolatuk is sokkal inkább emocionális, mintsem logikai kényszer. Az ateizmus – bizonyos értelemben – nem más, mint az egészséges logika immunválasza és immunreakciója, egy őt ért, abszurd logikai támadásra. A világ-valóság-tudat hármasában ugyanis szigorúan véve nincs semmiféle szükség, semmilyen nemű istenfogalomra a létezés magyarázatához. A kauzalitás logikai láncolatában ugyanis nem létezik abszolút pont, mivel ezen lánc – törvényszerűen – végtelen. A létezés elve tárgyalhatatlan ugyanis az azt átélő és azt létrehozó tudat nélkül, így a létezés oka, okozója sosem magyarázható puszta kauzalitásként, pusztán csak elhelyezhető benne, mint bármilyen kauzalitás, azaz logikai lánc, magyarázat stb.

A kauzalitás, a világ és a valóság ugyanis egy logikai rendszert képez, amelyen belül sajátos törvényszerűségek uralkodnak, ám ha a kauzalitást meghaladó tudati dimenziót akarjuk megragadni, akkor nem a logikai lánc végét vagy elejét kell keressük, mivel ezt megtalálni logikailag lehetetlen (istent ki teremtette?), hanem meg kell haladnunk, a kauzalitást abszolutizáló gondolkodás kényszerét. Ehhez azonban a tér és az idő problematikáját kell mint tudati problematikát felvetni, tételezni és tárgyalni, azaz az időt az időtlenségbe, a teret pedig a térnélküliségbe visszavezetni. (tudat-origó) Ez azonban nem tárgya a jelenlegi értekezésnek. Ebben az okfejtésben csak az isten-fogalom, és az istenérvek relativitását, valamint a cáfolatok szükségtelenségét szándékoztunk bemutatni.

Egy egyszerű példázattal összegezve a lényeget, azért mert tömegek éltetnek, és teremtenek meg a tudatukban közösnek vélt tudati tartalmakat, képzeteket, az még nem jelenti azt, hogy ezen tartalmak és képzetek abszolút valóságként kezelendőek, és azoknak, akik semlegességgel viseltetnek ezen képzetek iránt kell magukat kellemetlenül érezniük, avagy defenzív módon viseltetniük – szellemi és olykor fizikai értelemben is – az eme relatív valóságot erőszakkal mások tudati valóságára kiterjeszteni vágyókkal, akarókkal szemben. Azért, mert valamit valaki nem akar abszolút valóságként elfogadni, még nem jelenti, hogy ellene van mások képzeteinek. Azonban amikor például vallások, vagy bizonyos spirituális (de bármilyen más, nem vallásos jellegű szellemi törekvések) és ténykedések egyeduralkodóvá akarnak válni, más tudatformák felett, az mindig türelmetlenséghez, szellemi és/vagy fizikai kényszerhez, súlyosabb esetben pedig erőszakhoz vezet. Egy egészséges társadalomban tehát soha nem annak kellene védekeznie, vagy cáfolnia más meggyőződését, akire önkényesen megpróbálnak valamit rákényszeríteni – vallásos, spirituális vagy egyéb nézet terén – hanem annak kellene önmérsékletet tanúsítania, aki önön relatív igazságát abszolútnak beállítva igyekszik kivont karddal mások meg- és legyőzésére. Ez azonban logikai képtelenség, mert minél alacsonyabb rendű egy nézet, általában annál inkább alkalmas a tömegek fanatizálására, és mások ellen való hangolására.

Személyes jellegű kiegészítés

Ezen sorok írója nem tagadja a vallások istenét, de nem is hiszi őket. Nem agnosztikus, de nem is ateista, mert akkor foglalkoznia kellene a vallások, vagy egyéb spirituális felfogások esetleges ideológiai támadásaival. A vallások istenében hívőket elfogadja hívőknek, az ezen nézetek tagadóit pedig azok tagadóinak, vagy ezekkel szemben közömbös tudatoknak. Ugyanakkor abszurdnak tartja ama jelenlegi létállapotot, amiben az emberiség nagy része éli az életét a Föld nevű bolygón. Mert a világ nem fehér vagy fekete, hanem fehér is és fekete is, de leginkább színes. A tudati létezés egyik legcsodálatosabb ajándéka pedig az értelem, és a logika, mely a világ megismerésére és értelmezésére alkalmas tudatfunkciók egyike. A világnak pedig rengeteg olvasata létezik, és rengeteg értelme és értelmezhetősége. Amit ma egyedüli, kizárólagos igazságnak tartunk, az pedig könnyen lehet, holnapra már elveszíti az abszolút jellegét, amint a relatív világban abszolút pont, a logikán belül nem ragadható meg, csak önkényesen annak kinevezve. A létezés kaleidoszkópja bár benne van az abszolútumban, az Abszolútum – mint minden létezés tudati origója – a logika absztrakt eszközeivel nem ragadható meg. Erről többet pedig elmondani fogalmakkal nem lehetséges.

The following two tabs change content below.

• A Szerzőről
• Legutóbbi bejegyzések

FJT

Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.

Latest posts by FJT (see all)

• Túl a vízen - 2019. február 7. csütörtök
• A szolipszizmus zsákutcája - 2018. december 11. kedd
• Metafizika - 2018. december 8. szombat
• A csapda - 2018. november 23. péntek
• A kEGYelem VALÓsága - 2018. november 15. csütörtök