Emberi Lényként a minket körülvevő valóság szemléléséhez szükségünk van egy nézőpontra. Amilyen az általunk megragadott nézőpont, olyan lesz a szemlélődésben feltárulkozó világlátvány. Amikor a saját, személyes szemléleti pontunkban feltáruló világlátványt, mindenek feletti igazságként abszolúttá tesszük, és minden más lehetséges nézőpontot, világlátványt ettől függően ítélünk meg, akkor egyéni tudatunk bezárul az önabszolutizálás szellemi börtönébe.
Mikor képesek vagyunk személyünktől elvonatkoztatva, akár több lehetséges szemléleti pont magunkévá tételére, akkor a világ egyre tágasabb, egyre sokszínűbb lesz a számunkra. Ha az általunk egyedülinek és kizárólagosnak tartott személyes igazság illúziójától is képesek vagyunk megválni, akkor tudatunk elindult a valódi szellemi szabadság útján. Amikor együttérzéssel fordulunk embertársaink felé, készen arra, hogy a lényegük megismerése által megpróbáljuk belehelyezni magunkat egyéni nézőpontjukba, akkor egy idő múltán különös dolog történhet velünk. Észrevehetjük, hogy a MÁSik ember megjelenik MAGunkban, mint EGY-ÉN MAGunk MÁSa. Ez nem valamiféle elmezavar, vagy pszichózis leírása, hanem egy olyan tudati megtapasztalás, melyet sok ember tudattalanul is átél, ám soha nem fogalmaz meg magának.
Az intuíció, magyarán a beleérzés képessége minden emberben létezik, ám nem mindnyájan használjuk azt tudatosan. A jelen korban pedig mintha a legtöbb ember nem csak hogy félne, de irtózna attól, hogy önmaga tudati határait az intuitív, beleérző, együttérző tudati tapasztalás által kitágítsa. Természetes dolognak tartom ugyanakkor ezt a jelenséget, mivel jelen világunkban olyan nagy mértéket öltött a fájdalom, szenvedés, az elszigeteltség, hogy egyre kevesebb ember hajlandó a saját nézőpontját meghaladva, intuitív módon belehelyezkedni mások világszemléletébe. Erre emberi énünk amúgy sem képes, mert valójában ez a tudati kitágultság nem az emberi énben, hanem az emberi személyünket meghaladó EGY-ÉNben és EGY-ÉN által megy végbe. A valóság minden személyesség korlátait meghaladó EGYsége ugyanis csak így teljesíthető be.
Amikor emberi énünket, és a hozzánk tapadó világképünket, világlátványt, világszemléletet tesszük meg mindenek mércéjévé, tulajdonképpen ösztönös módon semmi olyat nem teszünk, ami elítélendő lehetne. Az emberi személyiség alap programja ez, amely könnyen csap át az önabszolutizálásba anélkül, hogy bennünk mindez tudatossá lenne. Nem egy emberrel találkoztam, aki például saját spirituális útját, és az abban megélt tapasztalásokat általánosítva olyan mérceként alkalmazta azt a többi emberre, hogy aztán már a továbbiakban képtelen volt bármilyen lényeges dolgot meglátni bennük. Nem volt képes felismerni azt, hogy minden emberi út ugyanolyan értékes, mint az általa egekig magasztalt. Nem volt képes meglátni a másikban Isten tökéletességét, mert csak a másik ember önmaga mércéjéhez viszonyított tökéletlenségét látta benne. Csak tévelygő, megváltásra szoruló embert látott, akinek természetesen az ő, mindenek felett álló tapasztalása hozhatja el a „megváltást”, a felébredést, a megvilágosodást, vagy bárhogy is nevezzük ezt. Ez a megváltó szindróma a mai világban egyre súlyosabb mértéket ölt. Ülünk a szellemi kalitkáinkban, és bármit felhasználunk arra, hogy a ketrec rácsait még erősebbé, még csillogóbbá tegyük.
A szellemi intolerancia érdekes módon mégsem intellektuális szinten születik. Hiába rendelkezik ugyanis valaki ragyogó intelligenciával, ha a legalapvetőbb emberi együttérzésre sem képes a másik élőlénnyel szemben. Az értelmi intelligencia túlhajszolása pedig csak mégjobban súlyosbítja a helyzetet. Önön igazságunkba zárva, saját vélt vagy valós igazságmorzsáinkat szorongatjuk a kezeinkben, és azokat gondoljuk a kenyér egészének úgy, hogy közben a mi morzsáinkat értékesebbnek gondoljuk annál, mint ami embertársaink kezében van. Pedig a TeremTŐ önMAGát Mind-ÉN-Kiben úgy osztotta szét, hogy egyediségében, különbözőségében a sokszínűség végtelen árnyalatai jelenhessenek meg, így tökéletesnek a világban lévő létesülteket, csak TeremTŐ MAGunkban, EGY-ÉN-MAGunkban, Önvalónkban láthatjuk. Ez a látvány pedig csak akkor tárulhat fel a számunkra, ha képesek vagyunk SZÍVünkbe vonni, olvasztani az örökké rakoncátlankodó, örökké mohó, örökké elemezni, szétbontani, ellentéteket, harcot keresni vágyó elménket.
Megzabolázni az elménket csak ÉNünk képes. Amint a tűz nem szelídítheti meg a tüzet, úgy személyiségünk sem győzheti le saját magát. A kulcs az egyéni nézőpont felé való emelkedés, mely csak az emberi lényem meghaladó VALÓ által lehetséges. Annak a felismerésével, hogy nem az emberi személyem a végső valóság amiben megkapaszkodhatok, hanem Örökké-VALÓ ÉNünk, melyben emberi személyem is egy, a sok közül, melyek benne ugyanolyan értékesek, mint saját személyem. Senkit nem válthatok meg, és senkinek nem lehetek a megváltója, mert pont nekem, emberi személyemnek van arra szüksége, hogy végre megváljon, megváltódjon a szemÉJiség kizárólagosságába zárult létátélés, világlátvány, az önabszolutizálás börtönéből, mely nem csak megkeményíti a szívet, de vastag felhőként takarja be annak látását. Személyiségem egyszerre lehetősége és egyszerre akadálya a látásnak. Isten Szeme a SZÍVünkben akkor nyílik meg, mikor az egyéni nézőpontok abszolutizálásának a felhője elpárolog EGY-MAGunk Napjának a fényében. Ez a megváltó szindróma valódi gyógySZERe.
Emberi szemÉJemnek feloldódni minden ÉNek ÉNjében: örömÉNek, megváltás, üdvösség. Az örök Nap, a belső Nap újjászületésének az ünnepe ez, mely ott ragyog MAGunkban, SZÍVünk látásában, SZÍVünk fényében, SZÍVünk Örökében.
Latest posts by FJT (see all)
- Túl a vízen - 2019. február 7. csütörtök
- A szolipszizmus zsákutcája - 2018. december 11. kedd
- Metafizika - 2018. december 8. szombat
- A csapda - 2018. november 23. péntek
- A kEGYelem VALÓsága - 2018. november 15. csütörtök
Ég a Szívben
Ardzsuna így szólt: Egyaránt dicséred a tettekről való lemondást, ó Krisna és az önzetlen cselekvés (Karma) jógáját is. Kérlek, mond meg határozottan, hogy e kettő közül melyik a hasznosabb. (Bhagavat-gítá (5.1))
A Magasztos Úr így válaszolt: A lemondás és a cselekvés jógája egyaránt a lelki üdvösség eléréséhez vezet, ám a kettő közül az önzetlen cselekvés jógája magasabb rendű. (Bhagavat-gítá (5.2))
Tudnod kell ó erős akaratú, hogy aki vágy és ellenszenv nélkül cselekszik, mentesen a kettőségektől (ellentétpároktól), az szüntelenül lemondásban él, boldogan és függetlenül az anyagi kötelékektől. (Bhagavat-gítá (5.3))
Ó erős akaratú! A lemondás magában véve, a cselekvés jógája nélkül csak szenvedést hoz. A jógával összekapcsolódó bölcs gondolkodó gyorsan eléri az Abszolútot. (Bhagavat-gítá (5.6))
Én valójában nem teszek semmit; így gondolkodik az, aki a jóga által összekapcsolódott az igazsággal, miközben lát, hall, érint, szagol, eszik, jár, alszik és lélegzik. A beszéd, ürítés, elfogadás és elutasítás, a szem kinyitása és behunyása közben állandóan tudatában van annak, hogy csupán az érzékek foglalkoznak a tárgyaikkal. (Bhagavat-gítá (5.8-9))
A testet öltött lény valójában képtelen az összes tettről lemondani. Ezért mondják azt, hogy az igaz lemondó az, aki a tettei gyümölcséről mond le. (Bhagavat-gítá (18.11))
Az előírt kötelességeket sohasem szabad feladni. Ha valaki az illúziótól megtévesztve mégis megválik tőlük, lemondását a tudatlanság művének mondják. (Bhagavat-gítá (18.7))
Aki testi és mentális szenvedéstől tartva adja fel előírt kötelességeit, annak lemondása a szenvedély kötőerejében van. Az ilyen tettektől való tartózkodás soha nem hozza el a lemondás eredményeit. (Bhagavat-gítá (18.8))
A tudás művelése jobb a puszta gyakorlásnál, a tudásnál azonban jobb a meditáció. A meditációnál pedig a tettek gyümölcseiről való lemondás, mert a lemondás azonnali békét eredményez. (Bhagavat-gítá (12.12))
Aki minden cselekedetét ragaszkodás nélkül, a Brahmanban (Abszolútban) hajtja végre, azt nem érinti bűn, miként a víz sem érinti a lótuszlevelet. (Bhagavat-gítá (5.10))
Ennek elérése (Brahman) után a pillanatnyi (Karma) nem tapad, a korábban felgyülemlett (Karma) pedig megsemmisül, amint ezt kijelentik. (Védanta-szútra (4.1.14))
Szép Napot!
Egyetértek ezzel , valós jelenség.
Leginkább a vallásos , spirituális és értel-metlen-ségi emberekre igaz ez az leginkább.Ez pedig azért nem túl jó , mert ez a három kategória nagyjából lefedi a társadalmat.
De még ha van olyan ember aki egyikben sincs , van egy nézőpontja.Az ami a szülei volt , amit az iskolában megerősítettek és amit egyáltalán lát maga körül.
Semmi sem az övé.Egy vallásos , spirituális és diplomás ember ezt már nem fogja tudni megkérdőjelezni.Nem életszerű.
Vagy óriási és veleszületett szabadság vággyal kell rendelkeznie , ami szabályosan áttolja ott ahol leragad.
S ha megússza a legális vagy illegális szektákat , átkel a spiritualitás ingoványán és nem mosták rongyosra az agyát hogy kitűnő rendszerszolga legyen , akkor ő képes arra hogy nézőpontokat váltson , hogy meghaladja önmagát vagyis az elméjében lévő identitását.
De , hogy ez ma tömegesen nem fog megtörténni , az szinte biztos.
Köszönet Mind-ÉN-KInek a gondolatokért! Elnézést, hogy ez a hozzáfűzésem ilyen hosszúra sikeredett.
István, nagyon kényes és valós kérdés ez, amit feszegetsz, mert emberként ugyan mi motiválna arra, hogy a saját, személyes, jól meghatározott, jól körbehatárolt és hiteimmel, vélt vagy valós tudásaimmal, és/vagy ismereteimmel körbebástyázott személyes nézőpontomat – mellyel azonosnak érzem és élem át magam – megkérdőjelezzem, és legalább a gondolatával eljátsszak annak, hogy mi lenne akkor, ha ezt elengedném? A személyiség működésének, létének ugyanis az egyedi nézőpont olyan szerves része, mint a levegő. Mindenki él vele és benne, de csak kevesen tudatosak felőle. A személyiség a személyiség által pedig nem meghaladható, mert a személyiségnek személyes önmagamra nincs rálátása. A pszichologizáló szemlélet ebben is hatalmasat téved, mikor önmegfigyelésről és önreflexióról beszél anélkül, hogy egy, a személyiségen túlmutató, és a személyiséget meghaladóan létező VALÓt, megfigyelőt tételezne. Azonban a materialista szemléletben ilyenről szó sem lehet, inkább a személyes éntudat önmagára való reflektálásának nevezik mindezt meg, mindennemű felsőbbrendű, metafizikailag körbeírható EGYetemes ÉN létét kizárva.
Mindez valahol teljesen normális is, mert az utóbbi egyrészt semmiképpen sem pszichológiai kategória, másrészt teljesen absztrakt és megfoghatatlan a materialisztikus és pszichologizáló módszernek, pusztán tudatállapotok tanulmányozása során találkozhatnak – pld. jógik módosult tudatállapotainak a tudományos megfigyelése során – olyan jelenségekkel, melyek közvetve utalhatnak emberi énünk meghaladó ÉNünk jelenségvilágban való tükröződésére. Azonban a pszichológia saját absztrakt határainak köszönhetően, itt sem lát semmi mást, mintsem agyi működést, kémiai ingerületátvivő anyagokat stb., a módosult tudatállapotok létezését pedig nagyjából hasonló módon kezeli, mint a pszichoaktív anyagok kiváltotta hallucinációk, tudat módosult állapotok létezését. Magyarán semmilyen módon nem kapcsolható be ebbe a szemléletbe az emberi lény tudatosságát meghaladó ama VALÓ, mely tulajdonképpen minden létezés forrása, és még csak véletlenül sem az emberi fantázia terméke.
De ne rugaszkodjunk ennyire el, maradjunk csak a nézőpontok kérdésénél. A valóság az, hogy a tudati határok semmilyen módon nem tágíthatóak ki, hacsak az adott individuum aktuális életében már elve nem dolgoznak, azon sorsszerűen jelenlévő személy feletti erők, amelyek a személyes tudatot a személy feletti valóság magasabb létszintjeibe avatják, emelik – a személyes sorsfonálnak megfelelő konkrét élettörténet által. Ahhoz, hogy valaki számára nyilvánvalóvá válhasson, hogy ő tulajdonképpen – akár tetszik akár nem – a szimbolikus értelemben vett szellemi létra egy adott fokán áll, ahhoz az kell, hogy valami/valaki megnyissa a szemét a látásra. Hogy először is lássa azt az egyszerű tényt, hogy egy „LÉT-RÁn” áll. Létrendi fokozaton. Ebből következően veheti csak észre és tudatosíthatja azt, hogy mind „alatta” mind „felette” léteznek fokok, és hogy azt, ami azokon látható, csak úgy teheti a magáévá, ha felkapaszkodik azokra. Ez azonban egyet jelent annak az elismerésével, hogy az én személyes, aktuális világlátványomnál létezhetnek, és bizony – szerencsére – léteznek is másabb, magasabb, tágabb, magasztosabb, magasabb rendűbb vagy ennek ellenkezőképpen alacsonyabb, szűkebb, alacsonyabb rendű megközelítései is a szellemi valóságnak. Még mielőtt ebben bárki is valamiféle önkényes minősíttetést látna meg, sietnék leszögezni, hogy a lent és a fent soha nem jelent értékítéletet az adott személyre. A szellemi valóságnak van egy természete, melynek köszönhetően a különböző létszintek bejárhatóak, mivel azok – bár egymásban vannak foglalva – mégis egymástól megkülönböztethetőek, és ez a megkülönböztethetőség esszenciális fontossággal bír a megnyilvánult valóság megtapasztalhatóságának a szempontjából.
A fentiekből az is következik, hogy adott esetben nem biztos, hogy túl kellemes szembesülnünk azzal, hogy az a szemléleti pont – melyet eddig kizárólagosnak és ebből következően abszolútnak hittem – nem csak hogy nem az, de meghaladható, és nyilvánvalóan olyanok is léteznek, akik meg is haladták ezt, továbbá ebből következően az ő létpozíciójukból az én létpozícióm átlátható, de az ő létpozíciójuk az enyémből viszont nem. Valljuk be, ez elsőre nem túl kellemes hír senkinek sem, és leginkább a kiszolgáltatottság érzetét keltheti az emberben. Pedig a világ működésének ez az időtlen rendje, hogy aki a szellem létráján egy magasabb szintre avatódott, annak az alatta lévő létszint már átlátható, és ezzel együtt az abban létezők szellemi mozgástere, tudati valósága, nézőpontjaik, motivációik stb. (Egy példa: Isten-MAGunk számára emberi létem teljesen átlátható, átlátszó, semmi titok, vagy rejtély nincs benne, míg emberi létezésem számára mind a teremtett világ, mind a létfokozatilag felettem álló Isten-MAGunk átláthatatlan, kifürkészhetetlen, leginkább misztérium. Végső soron azonban mindkét létrendi fokozat a Teljesség része, de amikor a tapasztaló tudatban átélésre kerül, akkor nagyon is nyilvánvaló a különbség a kettő között. Emberileg pedig az isteni valójában elképzelhetetlen)
A valós – és nem az önkényes, megfordított, kifordított – hierarchia tehát valóság a beavatódott tudatnak, továbbá teljesen igazságos is minden értelemben, hiszen mindenki valós szellemi avatottságához méltó fokon létezhet benne, nem pedig valamiféle önkény által, emberi érdekek szerint „megvásárolható”, kierőszakolható ranggal. A valódi szemléletpont váltás mindig „felülről”, azaz az emberi tudatot meghaladó – ám azt is természetszerűen MAGában foglaló – EGY-ÉN MAGunk által valósulhat meg az életünkben. A jelenkorban ez az ősi tudás lett kifordítva, és ezért vált gyűlöletessé a nagy tömegek szemében a REND, a hierarchia fogalma, mert a mai, nivellált társadalmi közegben, minden ember egyforma módon van kezelve szellemi értelemben, kissé erősebben fogalmazva, egyforma módon van hülyének nézve. Az embert meghaladóan nincs semmi, a tudat és az elme az agy terméke, Isten, Önvaló, EGY-ÉN nincs, beavatás és beavatódás nincs, megvalósulás és létrendi emelkedés nincs, szellemi hierarchia – amire pedig még a Biblia is utal, pl. angyalok, kerubok, szeráfok stb. – pedig csak beteg elmék terméke lehet, amit ha sokat hangoztatunk, akkor kezelni szükséges 🙂
Emberileg én is tudatában vagyok annak, hogy jelenleg is rendelkezem egy szemléleti ponttal, amiből „kinyilatkoztatom” mindezen szellemi tartalmakat, hiszen egyébként semmit sem tudnék átadni. (Így is kétséges, hogy bármit is átadhatok-e) Azonban már nem csak erről a szemléleti pontról van tudomásom, mivel a világot képessé váltam akár a vallásos, akár az ateista, akár az agnosztikus stb. szemléleti pontból IS megvizsgálni és látni. Azonban egyik világlátvány sem elégített ki, nem ragadott meg annyira, hogy belé ragadjak. Mondhatnák rám más szemléleti pontokból például azt is, hogy az amiről én itt beszélek, az nem más mint egy világnézeti keverék, pszeudovallásos attitűd, filozofikus szofisztika és mellébeszélés, fantazmagória stb. Tisztában vagyok ugyanis azzal is, hogy mindezen tartalmak miként láthatóak pl. a materialista, vagy a vallásos ideológiák, hitek nézőpontjából. Ezért hangsúlyozom mindenkinek, akit mindez érdekel, hogy ez a metafizikainak nevezett szemléleti pont is – lényegét tekintve – CSAK ÁTÉLHETŐ, de nem átadható. Az Önvalóról beszélni rengeteget lehetséges, de elmondani róla lényegileg semmit sem lehet.
A Teljességnek az Emberi Lény úgy RÉSZe, hogy mindeközben az Emberi Lényként megnyilvánuló EGY-ÉN teljessége benne csorbítatlan, minden látszat ellenére. Ami a Teljességtől az Emberi Lényként megnyilvánuló Teljességet, EGY-Ént elválasztja az nem más, mint az a KÉPzet, hogy CSAK ember vagyok, született, véges, és halandó. Az EGYetemes Elme varázslata megbabonáz minket, és rabul ejt benne az a csoda, amit úgy nevezünk: ÉLET. Ezzel párhuzamosan pedig az örök LÉT, az örökkéVALÓ válik valószerűtlen mesének a tudatunk számára, így a kör bezárul. Miért is kutatnánk a valószínűtlent, a ködös ígéretnek tűnő LÉTet, mikor az ÉLET kézzelfogható, materialisztikus varázsa lehengerlő erővel tartja fogságában elménket, s általa lelkünket, emberségünkben istenségünket? Miféle motivációja lenne az emberi lénynek eme materialisztikus korban bármilyen, saját emberi személyességén túlmutató nézőpont megismerésére? Semmi. Erre csak az emberként alászálló, és az emberben önVALÓjára ébredni akaró Teljességnek lehet bármilyen „érdeke”.