Az Igazságról bárminemű kommunikációt folytatni relatív – jelen esetben emberi – tudatrészként nem lehetséges. Az Igazság meghatározása is eleve csak részleges lehet. Ennek tudatában következzenek az alábbi gondolatok.
Az Igazság a viszonylagos (relatív) tudattereken belül megszűnik teljes (abszolút) EGYségként létezni. Ha a tapasztaló tudat – a továbbiakban mindig az emberiként definiált tudatra utalok – Az Igazság megismerésére vágyik, mely abszolút és nézőpont mentes, a logika fonalát követve önMAGának is abszolúttá kell* válnia, annak kell lennie. (* A kell csak azon tudatra vonatkozik, akiben felébredt a vágy, hogy Az Igazságról tudást szerezzen.)
A fentiek minél pontosabb kifejtése érdekében több fogalom tisztázása szükséges.
1. Az Igazság – lényegében emberi fogalmakkal csak utalni lehet rá, érinteni, mivel a fogalmi gondolkodás viszonylagossága nem alkalmas Az Igazság teljességének a tárgyalására, megjelenítésére. A fogalmi gondolkodás pusztán csak tükrözhet, leképezhet és végső soron elvonatkoztathat (absztrahálhat), részekre bonthatja Az Igazságot, de annak teljességét, abszolútumát önmaga viszonylagossága miatt, annak teljességében nem tárhatja fel.
2. Az Igazságról a tapasztaló tudat tudomást szerezhet, de ez a tudomás végső soron csak és kizárólagosan tudati megtapasztalás lehet, mely tudati megtapasztalás minden tekintetben meg kell haladja a személyes tudat önön kondicionáltságából és relativitásából fakadó egyéni, személyes, individuális nézőpontok lehetséges halmazát, halmazait.
3. Az Igazság abszolút. Az Igazságot megtapasztaló tudatrésznek fel kell oldódnia Az Igazságban, tudatilag teljessé, magává A Teljességé kell válnia, hogy a tapasztaláson túli tapasztalásban, a szemlélő, a szemlélet és a szemlélt EGGYé olvadhasson önön primordiális tudati valóságával: Az Igazsággal.
4. Az Igazság nem absztrakt. Bármilyen absztrakció pusztán egy adott tudati térben megjelenő, részleges, elkülönült néző-pont eredménye, mely természeténél fogva nem bír(hat) abszolút érvénnyel. Az Igazság nem egyedi nézőpontok szintézise. Túl van minden egyedi nézőpont összességén, ugyanakkor magában foglal minden lehetséges nézőpontot, lényegét tekintve azonban EGY és oszthatatlan, túl van minden relativitáson, mely relativitás az individuális tudatterekben megjelenő, egyedi nézőpontok absztrakciójának következtében létezik(het).
5. Az Igazság mindenben jelen van a maga EGYségében, és Az Igazság semmiben sincs jelen a maga EGYségében. Mindkettő, és egyik sem.
6. Ameddig fennáll a szemlélő, szemlélet és a szemlélt (subiectum, actio, obiectum) tudati triumvirátusa, addig Az Igazság a tapasztaló tudat számára pusztán nézőponti absztrakcióként lehet jelen. Mindennemű nézőpont meghaladása és felszámolása akkor lehetséges, ha a részleges (relatív) individuális tudat önmaga részlegességét meghaladni képes, végső soron ez a teljes tudati kiteljesedés – absolutio általi – teljes (abszolút) és lényegileg önMAGa Forrásával, Eredetével azonos EGYbeolvadást tételezi.
7. A szemlélő, szemlélet és szemlélt szeparációja a tapasztaló tudat, ezen belül pedig az elme terméke. Ebből következik, hogy Az Igazság az elme által nem ismerhető meg, annak azon természete miatt, hogy az elme Az Igazságot szükségszerűen önön individualitásának, szeparáló szemléleti tárgyaként absztrahálja, ezáltal megsemmisítve annak teljességét, abszolútumát. Ez a „megsemmisítés” azonban csak illuzórikus, mivel Az Igazság soha, semmilyen körülmények között nem semmisíthető meg a maga abszolút, teljes EGYségében. Az individuális, tapasztaló tudat számára megjelenő világ Az Igazságban nyilvánul és nyilatkozik meg, azonban ennek születésének feltétele az, hogy Az Igazság abszolútumának a fénye, az egyéni, egyedi, individuális tudatban, az elme prizmáján áthaladva végtelen sok színre bomoljon.
8. Az Igazság úgy osztja meg és szét önMAGát a tapasztaló tudat mezejében, hogy a tapasztaló tudati terekben megjelenő világ(ok) végtelen sokszínűségének a látszatának ellenére is, állandóan, változtathatatlanul és örökké megőrzi önMAGa EGYségét, oszthatatlanságát, EGYetlenségét.
9. Az individuális én (szem-éj) relativitása az individuális én feletti ÉN (az EGY-ÉN) abszolútumában gyökerezik, hasonlatosan a vízcseppnek az óceánhoz való viszonyához, melyben egyetlen csepp is MAGában hordozza az óceánt, de annak elkülönültségében mindennek a nyilvánvalósága csak rejtett módon van jelen.
10. Az Igazság nem birtokolható, mert Az Igazság minden. Az Igazsággá akkor válhat az egyedi, egyéni, személyes (individuális) tudat, (megigazulás, felszabadulás) amennyiben képes visszatérni önMAGa által, önMAGán keresztül önMAGába, hasonlatosan ahhoz a vízcsepphez, mely valamikor kivált az Ó-ce-ánból, résszé lett az egészben, hogy individuumként megtapasztalhassa önMAGa végtelenségét. Az egyéni, tapasztaló tudatnak önMAGa forrásába való visszatérés, az egyedi nézőpontoknak az EGYetemesben való tudati feloldódását nevezhetjük metafizikai realizációnak, a tudat megvilágosodásának, a teljes és végső, minden absztrahálhatóságot és absztrakciót meghaladó: felébredésnek.
Az Igazság MAGunkban rejtette MAGát, hogy MAGunkat önMAGunk megismerése által, önMAGunk világa által önMAGunkba visszavezesse. Az üdvösség (üdvözöllek ős egészség), és a megigazulás olyan primordiális lét feletti ős állapota az EGYetemes ÉNnek, MAGomnak, melyekre absztrakt fogalmakkal csak utalni lehet, de fogalmilag lényegüket tekintve érinthetetlenek.
Jelen korszakban a racionalitás túlértékelése egyben a relativizmus önabszolúciójához vezet, és ennek jelei egyre inkább megmutatkoznak abban a materialisztikus, tudományosnak mondott világnézetben, mely gyakorlatilag uralma alá vonta a földi létezés emberi tudattartományainak jelentős részét. Paradox módon, ez a racionalista, tudományos-materialisztikus szemlélet bár Az Igazság keresését tűzte ki célul – vagyis nézőpontjaiban, ítéleteiben, módszertanában stb. az általa absztrahált tudattartalmakat hajlamos olyan megmásíthatatlan, szubjektív (relatív) igazság feletti objektív (abszolút) azaz végső igazságként beállítani – mindez azonban nem más, mint egy lehetséges, alapjaiban véve teljesen szubjektív nézőpont – vagy nézőpontok halmazának – önabszolutizálása által nyerhető önkényes igazság, mindenek felé való emelésének a törekvése. Jelen kifejtésben nem célom eme világkép kritikájának elmélyítése, mivel ez már megtörtént korábbi írásaimban, pusztán arra szándékszom rávilágítani, hogy Az Igazság – általam Abszolútként definiált „kategóriák feletti kategóriáját” – véleményem szerint emberi tudatformaként birtokolni nem lehetséges. Merre, hol található hát Az Igazság?
Minden relativitás forrása: Az Abszolútum. ÖnMAGam Forrását amennyiben absztrakt módon önMAGamtól elkülönítve szemlélem, úgy létrejön az objektív valóság, melyet szubjektumomtól elkülönültként szemlélek. Ez a világ teremtése. Amennyiben sikerül felismerjem, hogy mind a szubjektív, mind az objektív valóság EGY és EGYetlen Forrásból ered, és eme Forrás nem determinált a Lét vagy a Nemlét fogalmai által – hanem túl van minden olyan nemű valóságon, mely az elme által, annak differenciáló működése következtében jelenik, teremtődik meg – akkor elsőként a metafizikai logikát követve eljuthatok annak a felismeréséhez, hogy az elkülönültséget annak okozójának a meghaladása által számolhatom fel.
A világ Teremtője: az Elme. Mindez azonban absztrakció az absztrakt gondolkodáson belül. Ha Az Igazság megismerésére törekszem, mindennemű absztrakciótól meg kell szabadulnom. Mit értek ez alatt? Adekvát módon a fenti kijelentés így hangzik ez esetben, A világom teremtője: az elmém. Amennyiben a Lét osztatlan és EGYséges, a Létet és a Nemlétet meghaladó Forrásához, az Abszolútumhoz törekszem visszajutni, úgy nem szemlélhetem többé önMAGam valamiféle absztrakcióként, vagy tudati objektumként más tudati objektumok között. Tudatosítanom kell önMAGamban: hogy ÉN VAGYOK minden létezés tapasztalója, minden létezés átélője, megfigyelője. EGY és EGYetlen centrum és tudati KÖZ-ÉP-PONT ragadható meg, amely minden absztrakciótól mentes a számomra, és ez én önMAGam vagyok, én önMAGam tudati-lelki-szellemi centruma, A Megfigyelő, A Szemlélő. A világ objektivitása IS csak az én szubjektumom – énközpontom – által létezik és létezhet. Minden létező és létezés az én tudatomban megjelenő szubjektív valóság, és minden objektívként érzékelt, észlelt és átélt tudati valóság is teljesen és tökéletesen szubjektív, mely a maga teljességében, minden absztrakciótól mentesen csak és kizárólag bennem, önMAGomban, önMAGom által és önMAGom számára létezik olyannak, amilyennek én megtapasztalom. Ezen kívül minden más absztrakt, és önMAGamtól elvonatkoztatott, sőt maga az absztrakció ténye is, az absztrakt vagy az objektív világ létezése sem képzelhető el én-önMAGam – végső soron pedig EGY-ÉN önMAGam – létezése nélkül.
Az Igazság – vagyis az Abszolútum – MAGomba van zárva. A világ, mint létező, annak minden szubjektivitásával és objektivitásával egyetemben, általam létezik. (Ha azonban a fenti kijelentést valaki helyesen akarja értelmezni, akkor azt ugyanúgy, egyes szám első személyben kell megtegye, különben az egész érvénytelen.) Az individuális egó: kulcs Az Igazsághoz, annak elvetése, erőszakos megsemmisítése nem vezet a személy feletti ÉN, az EGY-ÉN forrásához, annak megismeréséhez. Nem az individuális tagadása tehát a kulcs Az Igazság felé való törekvésemben, hanem annak felismerése, hogy az individuum minek a része, minek a megjelenése, miben gyökerezik a léte és a létezése, és hogy mi az amire ez által rámutatni képes, mi az, amihez önMAGa létezése által, paradox módon visszavezetni képes. Az egó az a kötél, az a létra, melyen az Abszolút, az EGY-ÉN megMÁSulva alászáll önMAGa relatív, örökké változó álmába: a Világ teremtésébe. Az Egyetemes Elme által létezik minden álma, minden valósága a létezésemnek, és én személyként ez által képzelem elszakítva önMAGam, önMAGam EGY és EGYetlen, Lét és Nemlét feletti ŐS, TELJES Valóságától, mely mentes minden nézőponti torzulástól és viszonylagosságától, mely mentes az objektivitás minden képzetétől, és az individuális értelemben vett szubjektivitás minden relativizmusától.
Az Igazság: ÉN VAGYOK. Minden okokon túli, ok nélküli ok, mely személyem által csak töredékesen nyilvánul meg, de MAGomban az EGY és EGYetlen, ős MAG, a SZEM, az Abszolút –nézőpontok feletti, azokon túli – Látás van jelen. Az Igazság több mint önMAGam megismerése, sokkal inkább emlékezés önMAGom Teljességére, ébredés a szent amnéziából, melyet Istenként, teljes tudatosságként vállaltam, hogy alászállva önMAGam teljességében attól Emberként különvált, megosztott tudatként átadhassam MAGom a májá, és a lílá misztériumjátékában kibontakozó életnek, a létörvény forgatagának és kettősségének. El kell feledkeznem Az Igazságról, hogy szétszórva, szétszóródva az igazságok illúziójában, visszatérhessek a világ kiáradásának a középpontjába, önMAGomba, AZ EGY és EGYetlen Igazságba.
FJT
Latest posts by FJT (see all)
- Túl a vízen - 2019. február 7. csütörtök
- A szolipszizmus zsákutcája - 2018. december 11. kedd
- Metafizika - 2018. december 8. szombat
- A csapda - 2018. november 23. péntek
- A kEGYelem VALÓsága - 2018. november 15. csütörtök
Teljesen egyet értek veled. Nem sorolod magad izmusok keretei közé,nekem ez mégiscsak advaita megközelítésnek tűnik. Köszönöm,,hogy olvashatlak. Most folytatom a fűnyírást. Üdv:p.
Kedves Péter!
A – dvaita = nem kettősség, nem KÉT ŐS ÉG, hanem EGY 🙂 Igen, az évek során rádöbbentem, hogy MAGom által ennek az útnak az igazságára jutottam el. Mert Út sok lehet, de Igazság csak EGY van, és az Igazság az EGY. Lényegét tekintve pedig az advaita teljesen izmus mentes, így ezen “vádakat” örömmel vettem. Köszönöm a figyelmedet!
Szeretettel: j.