Az a metafizika, mely nem a valóságon alapul, könnyen válhat áldozatává a nihilizmusnak, vagy az olyan ideáknak, melyek az élet felszámolásának szolgálatába szegődtek. Mielőtt tovább mennénk, több fogalmat tisztáznunk kell a fenti axiomatikusnak tűnő kijelentéssel kapcsolatban.
Metafizika: az a tudatforma, mely a fizikainak nevezett valóságon túli létre irányul, és racionális gondolati modellként megkísérli a megtapasztalt valóságból kiindulva megnyitni a tudatot az őt egyszerre meghaladó és ugyanakkor magában foglaló, de általa még nem megtapasztalt valóság felé. A metafizika nem tudomány, nem rendelkezik egzakt módszerekkel, módszertannal tevékenysége művelésére. A metafizika több mint tudomány, mert képes abban az ősi egységben gondolkozni, amiben megszűnik a világ részekre tagoltságának kaotikus állapota, és a részek az egészben értelmeződve értelmet nyerhetnek. Metafizikai rendszereket létre lehet hozni, metafizikai gondolkodást lehet tanulni vagy tanítani, de a metafizika lényegébe csak beavatódni lehet. A világon sokféle metafizika létezik, melyek a különböző hagyományokban részlegesen, vagy töredékesen megőrződtek, és összességében elmondható, hogy minél ősibb, annál közelebb áll ahhoz a teljesség szemlélethez, mely feltehetően valaha egyetlen ősi metafizikát alkotott, azt az ősi metafizikát, mely a legtisztábban tükrözte a világ valós, igaz, egy és egyetlen rendjét.
Valóság: a lét és a nemlét, a megvalósultság és a megvalósulatlanság teljessége. EGY és EGYetlen valóság van, melyben bennefoglaltatik minden, és ennek a valóságnak a megnevezésére a Teljesség, a Forrás, az Isten tökéletesen alkalmas, amennyiben ezen szavak azt a meghaladhatatlant jelölik, mely nem az ok-okozati világ függvénye, hanem azt meghaladó és egyben azt létrehozó és magában foglaló Ős Okozó. Az emberi valóságok ennek az Ős és Abszolút valóságnak a részei, melyek nem egymást kizáróan, hanem egymásban foglalva léteznek. Nem összekeverendő mindez azzal a szcientifikus valóság felfogással, mely objektív valóságként az anyagot, és szubjektív valóságként az emberi érzékelést jelöli meg. A fenti értelmezésben ugyanis nem létezik a tudattól független objektív anyagi valóság, mert a valóság nem tagolódik egymástól független szubjektív vagy objektív részekre. A valóság egésze átjárható a tudat számára, az átjárhatóságnak pusztán egyetlen feltétele van, és ez a tudatnak a valóságba való avatódásának a valós mértéke.
Egyetlen fogalmi meghatározás sem lehet soha egyenértékű a valósággal, ám ha arra törekszünk, hogy mondanivalónkat minél pontosabban körülhatároljuk, akkor szükségünk van a fenti gondolati kísérletre. Ezek után rátérhetünk jelen írás központi tárgyát képező ama jelenség vizsgálatára, melyet röviden így foglalnék össze: a világ sokszínűségének egyenmasszává történő gyúrásának több évezrede folyó és napjainkban látványosan felgyorsult, egyre jobban kulmináló folyamata. Mit értek ezalatt konkrétan, és mi az összefüggés a fentiekkel?
Minden EGY, de semmi sem mindegy. Sokszor találkoztam már azzal, hogy spirituális berkekben az egy és a mindegy egyenértékű. Ez igaz is meg nem is, és az értelmezése ettől függően vezethet minket a pokolba vagy a mennybe. A pokol és a menny most nem vallásos, elvont értelemben veendő, hanem nagyon is konkrét tudatállapotnak, amit a lélek él meg. Mindegy lenne tehát, hogy egészséges, dús talajban nőtt, tápláló gabonával készült kenyérrel tápláljuk testünk, vagy napon szárított, mesterséges aromákkal kenyérízűvé tett tehénlepénnyel? Mindegy, hogy szellemünket nemesítő ideák felé fordítjuk, vagy életpusztító sötétséggel tápláljuk nap mint nap? Igen, hallom az előregyártott választ, mert minden csupán megtapasztalás, ami által gazdagodik az Egy. De gazdagságává válik-e az emberi léleknek annak az illúziója, hogy például a Föld mértéktelen kifosztása által egymást pusztítva mérhetetlen szenvedést és fájdalmat zúdítunk egymásra s így magunkra, ahelyett hogy jó gazdájaként egymás örömére művelnénk azt, s általa MAGunkat a lélek és a szellem valódi bőségére?
Fény és árnyék. A földi valóság nem rajzolódhat ki egymás nélkül. A dualista gondolkodás és a polaritás viszont bár részben fedésben vannak, mégsem ugyanaz. A mai közgondolkodásban ugyanis az a logika él, hogy a világot a maga valóságában a tézis-antitézis-szintézis hármasságában tökéletesen magyarázni és érteni lehet. A szcientifikus gondolkodás egyik alapdogmája is ez, ami végzetes hibát jelent, ha mindezt alkalmazni próbáljuk a metafizikai gondolkodásban. Mindez ugyanis nem más, mint egy racionalizáló és leegyszerűsítő jellegű elmekonstrukció, mely nem valóságos. A valós dolog a tézis, az ennek a valóságnak a vákuumában keletkezett logikai desztillátumnak a neve az antitézis, mely nem más mint a valóság tagadása, pontosabban tükrözése, megfordítása. Ennek a logikai középarányosa pedig a szintézis, vagyis a valósnak és a valótlannak az összeadása majd a keletkezett absztrakt valótlanságnak a még valótlanabb logikai egybegyúrása. Egy példa: megkérdeztem több embert, hogy mondja meg, szerinte mi a sós íz ellentéte. Többségük ösztönösen rávágta: az édes. A tézis=sós íz, az antitézis=édes íz, szintézis=sós-édes. Valós-e ez? A konyhában mindkét íz megfér egymással egyszerre, de a valóságban egyik a másiknak nem az ellentéte. A fenti példa jól szemlélteti, hogy az emberi elmébe hogyan lehet belehelyezni mesterséges szintéziseket, pontosabban ellentétpárokat. A sós íznek akárcsak az édesnek, nincs a valóságban ellentéte. A sós-sótlan a valódi ellentétpár, de még ez sem más, mint mesterségesen kreált tézis-antitézis. A valóság egyedül a sós íz, a só, ennek logikai vákuumában, vagyis hiányában jön létre a sótlan fogalma. A sótlan fogalma egy mesterséges konstrukció, mivel önmagában nem létezik, nincs olyan íz hogy sótlan, vagyis ebben az ellentétpárban az egyedüli valóság a só.
A fenti példában tehát egy dualista gondolati modellt vettünk górcső alá. Mi akkor az, ami poláris? A pólus magyarán sarok. Sarka ugyanannak a dolognak lehetséges, legkevesebb három a mértanban, mert az egy sarok az csak szög. Innen is látszik, hogy még a pólusok sem egymás ellentétei, sokkal inkább ugyanannak a valóságnak az önmagán belül történő differenciálódásához szükséges, magyarul ahhoz, hogy formát ölthessen. Például az elektromos energiát két pólusra kell bontani ahhoz, hogy a benne lévő erő újra egyesülve használható legyen. A pozitív pólusát az akkumulátornak hajlamos a duális gondolkodás a negatív pólus ellentéteként definiálni, és fordítva. A valóságban a két pólus nem egymás ellentéte, hanem ugyanazon létező önmagán belül differenciálódott része. A polaritás tehát valóság, de nem ellentétben, hanem különbözőségben, miként a dolgok valódi lényegének a megismerésének a kulcsa: a differenciálás, a különbségtétel. Az elme a differenciálás, magyarul a megkülönböztetés valós eszköze.
Ezen a ponton egészen közel jutottunk ezen írás lényegéhez. A valóság az egyedüli létező, melyben minden őskép a differenciálódás által kel életre. Egy és Egyetlen valóság van, és ez az EGY. Az elme kivetíti és megkülönbözteti, differenciálja a valóságot, ezáltal elhatárol, és ezáltal teremt. Az elme viszont abban a pillanatban, amikor a valós létezők vákuumának a képzetét összetéveszti a tiszta ideák megnyilvánulásával, bezáródik önön, valóságnak képzelt képzeteinek börtönébe, vagyis az elme tükörkonstrukcióinak végeláthatatlan tükörvilágába. Az álmot képzeli valóságnak, és a valóságot álomnak. Ördögi körbe kerül, melyből akkor van esélye a kiszabadulásra, ha sikerül visszataláljon a primer, vagyis az elsődleges valósághoz.
A valóság és a valóságnak hitt álom egyaránt a tudat döntése. Fontos kérdés, hogy mit nevezünk álomnak, s hogy a valóság az álomnak ellentéte-e? A fizikai valóság kétféleképpen közelíthető meg: az egyik aspektusból nézve olyan tiszta szellemi megnyilvánulás, melyben a szellemi valóság testet ölt, létrehozza az érzéki valóságot, s ebben a valóságban a tudat különböző mélységekben alászállva megtapasztalja önmagát. A tapasztalás legalsóbb szintje az, amikor végül teljesen azonosul a primér anyagi valóság érzetével, mintegy elhomályosulva, kábává válva alámerül a teljesnek, kizárólagosnak és önmagától létezőnek hitt anyagi valóság bűvöletében: a májában. A másik megközelítés az elsőből fakad, ugyanis a fizikai valóságot a szellemitől különváltnak érzékelve, az attól való megszabadulásra tesz kísérletet. Mindkét útnak megvan a maga vitathatatlansága, de egyiket sem vélem teljesnek. Hogyan értem ezt?
Először is az álom nem a valóság ellentéte, az álom sokkal inkább fizikai értelemben vett megvalósulatlanság. Az álom fura keveréke is lehet ugyanakkor a valóság megvalósult tapasztalati élményeinek és az álom megvalósulatlan képeinek, élményeinek. Érdekes ugyanis, hogy az álomban a valóságot a lélek olyan konkrét, súlyos valóságként képes megélni, melyből fizikailag felébredve megmaradnak érzésék, olyan érzések melyek a primér valóságban szerzett megélésekhez hasonlóak, és teljesen valósnak tűnnek az ébredés pillanatáig, az érzések pedig azon is átnyúlva maradandóak. Egy szemléletes példával élve, bizonyára többen átéltük már, hogy álmunkban zuhanunk. A tudatban az elme által megjelenő zuhanást amikor halálfélelemmel és a megsemmisüléssel együtt járó intenzív élményként megéli a lélek, annak nagyonis kézzelfogható jelei mutatkoznak a fizikai testben. Felgyorsult szívverés, szapora légzés, zihálás, vergődés, egészen valós önkívületi állapotba kerülhet az ember. A fizikai valóság ugyanakkor az, hogy ágyban fekve alszunk, miközben álmodunk. További érdekesség, hogy az általam is megélt, és mások álmaival is egybevetett álmokban a becsapódás, vagyis a halál, a fizikai test megsemmisülésének a képe nem jelenik meg, vagyis az ember felébred, mielőtt meghalhatna, más szemszögből viszont meghal az álom számára, mielőtt a halál élménye az álomban bekövetkezhetne. A halált a tudat ha meg is jeleníti egy álomban, a szemlélő akkor is éber marad. Hallottam olyan beszámolót, melyben az illető felravatalozva látta magát. Vagyis szemlélte saját halott testét álmában. Itt sem azt élte át, hogy meghalt. Az álmot ugyanúgy mint a primérnek nevezhető fizikai valóságot egy valami teszi élővé, átélhetővé, megélhetővé: a Lélek.
Mi köze a fentieknek az Egy és egyetlen Valósághoz, és az EGY sokszínűségéhez?
Következtetésként pontokban összefoglalva a lényeget:
1). A valóság több rétegű. A primér valóságnak nevezett érzéki valóság a teljesség része, de önmagában mindenki számára más és más. Minden ember egyedi valósága az EGY valóságának a része, de nem minden egyéni valóság nyilvánul meg fizikai, érzéki valóságként a közös, mások által is érzékelhető tudati térben.
2). A primér valóság megkülönböztetése az álom valóságától azért fontos, hogy az elme számára kiindulási és viszonyulási pont lehessen. Enélkül az elme koordinálatlanságba süllyedne, és az ember az őrület állapotába kerülne. Az álom önmagában teljes valóság a lélek számára. Az álomban intenzív érzések válnak megélhetővé a lélek számára, de az álom valósága az ébredés után részlegesen elkülönülve marad a tudat számára, mert a primér valóságban az álom valósága a maga teljességében nem létezik.
3). Az álom a primér valósággal szoros kapcsolatban áll. A benne megjelenő képek és tartalmak átjárhatóak a primér valóság felé, vonatkozhatnak konkrét történésekre illetve közvetlenül kapcsolódhatnak a tudattalan képeivel, tartalmaival. (Álom alatt értem az ébrenlétben és az alvásban megélt álmodást egyaránt. Az álom jelen értelmezésben elsősorban tudatállapotot jelent, mintsem alvással feltétlenül egybekötött testi valóságot, ugyanakkor a kettő nem zárja ki egymást.) A valóság és az álom között nem ellentét, hanem különbség létezik, és ez a cselekvés. A fizikainak nevezett valóság akkor szilárdul meg, amikor a teremtő akarat a tettben megnyilatkozik. Az álom tökéletes valóság lehet a léleknek, de fizikai teremtés mentes, a primér valóságban nem megnyilvánuló valósággal. Az álomban tapasztalt képek viszont megvalósulhatnak a fizikai valóságban is.
4). Az EGY valóságában két egymást kiegészítő irány létezik, mely megnyilvánulásában egymással ellentétesen jelenik meg, célját tekintve viszont nem ellentétes, hanem két lehetőség. Az első az EGYből a kettősségbe, vagyis a megnyilvánulatlan osztatlan egységből a megnyilvánult, differenciálódott valóságba, a Teremtésbe vezet. A tudat elhatárolódik az egységtől és számtalan részre szakad. Önmagát különállónak, egyedinek, individuálisnak és egyéniségnek érzékeli. Az EGY végtelen sokszínűségének a titka nem az, hogy a tudati részek a teremtések végtelen sokszínűségének szerves láncolatát egyetlen szürke masszává pusztítsa le, hanem hogy a valóságot továbbteremtő részek a teremtődés, a teremtés, a megnyilvánulás és a megnyilvánultság állapotában újra és újra ráébredjenek, hogy valójában az EGY az egyedüli valóság, minden más álom, a primér fizikai valóság pedig az EGY álmának az érzéki valóságként megtapasztalható valósága.
5). Az EGY és EGYetlen valóság teljességének tudatába visszavezető út eszköze a tudat számára: az Ébredés. A tudat ébredések során át képessé válik egyre jobban rátágulni saját Forrása, saját Teremtője valóságára. Ez nem valamiféle evolúciós folyamatként értelmezendő. A tudatnak nincs módja evolválódni, azon egyszerű oknál fogva, hogy szubsztanciálisan tartalmazza és magában hordozza a Teljességet. A tudat tehát mindig, minden látszat ellenére az ami: Teljesség. Ahhoz viszont, hogy az EGY valósága megnyilvánulhasson, ennek a teljességnek résszé kel válnia, és részként ráébredni arra, hogy minden más részben ugyanúgy megvan a teljesség, de megnyilvánultságában egymástól különbözően. A differenciáltság tehát a kulcsa a teremtésnek, az EGY legnagyobb kincse, mely nélkül a Teremtés nem létezne.
6). Az EGY sokszínűségének a megértéséhez nem annak felszámolásán keresztül vezet az út, annál is inkább, mivel ez lehetetlen. A lét és az élét közötti átjárhatóság a tudat ébredéseinek útján tárul fokozatosan fel az ember előtt, és válik megismerhetővé a lélek számára. Mindez ugyanakkor a Teljességből szemlélve nem más mint emlékezés. Emlékezés arra az ősi állapotra, mely nem más mint minden valóság őse és teljessége: az EGY.
7). Mikor álmunkból felébredünk, az álom megéléseit lelkünk visszhangozza tovább, és tudatunk közli velünk: ez csak álom volt, nem valóság. A halál lényege itt ragadható meg: Ébredés. Minden ébredés egyszerre halál és egyszerre újjászületés. Halál, mert meghal számunkra az addig megélt valóság kizárólagosságának a tudata, mivel ráébredünk arra, hogy mindaz egy sokkal tágasabb, teljesebb valóság része. Újjászületés, mert minden halál ébredés is egyben, a tudatnak saját határtalan, végtelen EGYségére és Teljességére való ráeszmélése.
Ősi tanítások azt mondják, hogy a lélek olyannyira beleveszhet saját álomképeinek illuzórikus valóságába, hogy végül nem képes kiszabadulni onnan. A szamszára nyüzsgésében reked, örök kábaságban, ezt az állapotot a lélek halálának nevezve. Nincs módomban sem megcáfolni sem megerősíteni ezt az eddigi megéléseim alapján. Amit jelenleg látok az az, hogy az EGY sohasem született, öröktől fogva lévő. Mivel nem született ezért halált sem ismer. Minden emberi lélek az egyedüli valóságból, az EGYből származik. Az EGY álmodja az életet, és az EGY álmodja a halált is. Hogy az álom mivé válik, közös teremtéssé, melyben egymásban magunkat emeljük a lélek és a szellem egyre teljesebb valóságába, vagy ennek hiányaként egymást tiporjuk el, ez minden egyed egyéni sorsának a része. Egyéni megváltás jelenlegi meglátásom szerint nincsen. Hogy miért is? Azért, mert a játék lényege az, hogy pont a sokszínűségen keresztül mód nyílik annak a felismerése, hogy mindnyájan EGY vagyunk, EGY-ÉN, EGY tudat, EGY lélek, EGY igaz valóság, és ha egy egyed is szenved, abban nem az egyén szenved pusztán, hanem az EGY-ÉN éli át a szenvedést. Ugyanígy, egyetlen igaz ember önzetlen szeretete és cselekedete kiárad az egész VilágEGYetemben. Bár az EGY nem ismer születést és halált sem, nem ismer szenvedést és boldogságot sem elkülönülten, mégis mindennek a potencialitása és teljessége ott van benne.
Az EGY az egyéni ének sokszínűségében álmodja az élet énekét. Hiba lenne azt hinni, hogy a földi életben megjelenő sokszínűség a szenvedéseink forrása, mert önmagában a sokszínűség legyen az nem, faj, nemzet, nyelv a teremtés esszenciái közé tartozó őskép. Azzá válik, amivé teszik az élet álmát álmodók, a valóságot teremtők. Minden világkorszak egyszerre lehetőség, és egyszerre próbakő. Verseny lesz-e, melyben egy győz, és mindenki más veszt, vagy játék melyben mindenki nyer, és az öröm teremtő szeretetté nemesül a szívekben, mely világokat alkot, világokat teremt.
Az EGY üzen ma általam, velem, MAGunknak és Mind-ÉNkinek. Azt üzeni, hogy a létnek önmagában nincs semmi értelme. A lét ugyanis túl van minden értelmen, minden gondolaton és minden képen. A lét ős forrása nem az értelem, hanem a kristálytiszta SZERETET, mely önzetlen, igaz és minden érdektől mentes. A létnek az EGY végtelen sokszínűségében található igaz, részrehajlás mentes, nemes és szeretetteljes EGYszerűségében van értelmezhetősége. A Teremtés valódi természete az érdek nélküli, igaz SZER, ebben a Rendben bontakozik ki és nyilvánul meg a Teremtő Lélek sokszínűségének határtalanul áradó szeretete, minden önmagában foglalt létező felé, és minden önmagában foglalt létezőben. Egy igazság létezik csak, és az a Szeretet igazsága. Igaz teremtés nem létezhet, csak a Szeretetben.
A Szeretet a Szív Bölcsessége.
Latest posts by FJT (see all)
- Túl a vízen - 2019. február 7. csütörtök
- A szolipszizmus zsákutcája - 2018. december 11. kedd
- Metafizika - 2018. december 8. szombat
- A csapda - 2018. november 23. péntek
- A kEGYelem VALÓsága - 2018. november 15. csütörtök
