Zaj, szolgaság és koncentráció

Közzétéve Szerző:

Mit nevezhetünk zajnak? Mi a zaj forrása, mikro- vagy makrokozmoszunk terméke, netán mindkettőben egymástól függetlenül vagy egymást erősítve létező valóság? Értelmezhető-e a csend nélkül a zaj, érzékelhető-e, vagy a zaj csak a csendhez képest nyer létet? A zaj zűrzavart eredményez-e, a zavar pedig a zűrzavar káoszából fakadó zajfüggő szolgaságba taszítja-e elménket? Létrejöhet-e a zajban a koncentráció, az a fajta koncentráció mely képes ismét rendet teremteni, pontosabban újra összekapcsolni minket a renddel, a minden létezőnek keretet biztosító lételemmel?

Az ősz különösen korán köszöntött be. A levegő metszően tiszta és mégis csípős ölelése uralta a kerteket a délelőtti ragyogó napfényben. A természet mozdulatlanságának fenségességébe a város zajai vegyültek. Autók motorjainak zaját sodorta a szél, és a levegő megtelt különös vibráló feszültséggel. A ragyogó napkorong utat tört a fénynek a mélykék égbolt fenséges békéjében. Különös kettősség uralta a valóságot: fent a végtelen csend és béke, melyben tapintható volt az örökkévalóság áldott derűje, lent pedig a zajokból kirajzolódó zajló élet, mely az emberi lényekben, és azok teremtményeiben a gépekben, az autókban, az egyre sűrűsödő forgalomban, a gyermekek zsivajában, léptek koppanásában és a szüntelenül változó, remegő és sajátosan lüktető város zajában öltött testet.

Negyvenes éveiben járt. Szemei különös mélységből révedtek a szobában található tárgyak felé, mintha látná őket, de mégsem érzékelné valóságukat. Gondolatai bizonyosan másutt kavarogtak, a jelen valósága mintha nem érintette volna meg. A szoba ablakai zárva voltak az októberi hidegben, csak az aranyesőbokor ágai hajladoztak a kertre néző ablak előtt, és az ég szikrázó kékjének kontrasztjával együtt időtlen nyugalmat árasztottak. Azt mondta, hogy sok mindent kipróbált már az életben. Foglalkozott hittudományokkal, zenével, fotográfiával, és zsenge gyermekkorától fogva írt alkalomadtán verseket, vagy kisebb prózai műveket. Végzettségét soha nem gyakorolta, valójában szabadúszóként élte eddigi életét. A társadalom kereteit bevallása szerint túlontúl fojtogatónak találta, olyasfajta börtönnek, melyben teljesen eggyé válik a rab és az őrző személye.

– Azért jöttem önhöz, hogy elbeszélgessünk arról, hogy a bennem található nyugtalanság a külső, vagy a belső zaj terméke-e? A gondolatok okozta zaj zűrzavarában a elme olyanná válik, mint az ösvényét vesztett utazó a sűrű erdőben. Kiszolgáltatottá saját útján, utazásában, útkeresésében. Szolgaságba süllyed mindabban, amit létrehozott a gondolat világában, és egyre több darabra aprózódik a gondolat ösvényein az elméje. Sokat foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy egyáltalán létezik-e az ember ha a gondolat elhal benne. Ha a gondolat nem okoz többé zajt, a zaj nem hoz létre többé zajlást benne, körülötte, tömören megfogalmazva: létezik-e az elme gondolatok nélkül?

– Mielőtt válaszolnánk önnek, arra kérem vizsgáljuk meg a következő kérdést: azonos-e az ember a gondolatai által keltett hullámok zajával, és mi történik ha ez a zaj megszűnik az elméjében? A gondolatok zaja függőséggé válik az elmének, az elme azonosul a zajjal. Ez az azonosulás az, ami kettősséget okoz, a kettősség pedig az örök választás félelmében tartja az elmét. A levegő azonos-e a széllel? Ha a levegő mozdulatlan, akkor is nyilvánvalóan létezik, magunkba szívhatjuk, és amikor magunkba szívjuk mozgásra kényszerítjük. A szél lényegiségét tehát nem a levegő kölcsönözi, hanem a mozgás ténye, mely mozgás a mozdulatlanhoz képest értelmezhető. Mi az akkor tehát, ami a levegőt mozgásra kényszeríti, belső vagy külső tényező-e? Mi az, ami az emberi elmében létrehozza a mozgást mint gondolatot, belső vagy külső tényező-e? Ha a fenti analógiát használjuk és az elme a levegő, mely függetlenül a mozgástól is önállóan létezni képes, akkor megérthetjük, hogy ez a létezés mely túl van minden zajon, minden mozdulaton, minden cselekvésen önmagában semmi motivációt nem tartalmaz arra, hogy ezt a csendet, ezt a mozdulatlanságot, ezt a tökéletes, teljes nyugalmat megtörje. A szél, akár a gondolat az a dinamizmus, mely a levegőtől – az elmétől – teljesen független. Az elme tehát nem a gondolat létének vagy nemlétének a következménye. A gondolat az az erő, az az energia mely kívülről hatol be az elmébe, a gondolat az a késztetés, mely az elmét mozgásra kényszeríti. Az elme ezért képes a gondolat megfigyelésére, mert az elme valójában az örök változatlannak, a mozdulatlannak a gondolat számára megérinthetetlen része. Az elme képes észlelni a gondolat mozgását, a gondolatok által keltett zajt, és a gondolatok zaja által keltett hullámok megnyilvánulását az emberi élettérben. A gondolat, maga a mozgás, és a mozgás soha nem képes önmaga megfigyelésére, mert a mozgó csak a mozdulatlanhoz képest válik megfigyelhetővé, tehát a megfigyelést a mozdulatlan kell végezze. Világunkban a fizikai valóság érzékeinkkel megismerhető rétegeiben azt észleljük, hogy minden mozgásban van mindenhez képest. Mi tehát az a változatlan pont, mely túlmutat a változó gondolat világán, és amely képes a változónak is a magában foglalására, és így annak megfigyelésére de úgy, hogy léte nem a változó, a folyamatosan zajló gondolat által teremtett valóság függvénye?

A gondolat maga a zaj az elme csendjében. Ha az elme azonosul a gondolattal, mint saját létének csendjét megtörő mozgással, erővel, akkor képtelenné válik egyrészt a gondolat megfigyelésére, másrészt ez az azonosulás teljes függőséget, kiszolgáltatottságot és szolgaságot hoz létre. Az elme teljesen kiszolgáltatottá válik a benne megjelenő gondolatok számára, és ez az hamis önazonosság az, ami megakadályozza, hogy az elme képessé váljon a látásra. Az elme ugyanis amikor gondolatokkal van tele, a gondolatok pedig zajt keltenek benne, akkor ő elveszíti azt az ártatlanságát, melyet a csend jelent számára. Csendben lenni annyit jelent, mint az elmét megszabadítani a gondolatoktól, hogy az elme képessé váljon annak látására ami van, és nem annak az elképzelésére ami volt, vagy ami lehetne. A gondolat mindig a múlthoz kötődik, még akkor is mikor a jövőbe réved, mivel a gondolat mindig a múlt tapasztalataiból merített képeket mintákat, attitűdöket hordozza magával. Ha az elme látni akarja azt ami van, akkor meg kell szabaduljon a gondolatok szemüvegétől, és ártatlanná kell válnia. Amikor megszűnik az elmében a gondolatok zaja, amikor megszűnik az elmének az a képzete, hogy önmagát azonosnak vallja a folyamatosan változó gondolatokkal, melyek behatolnak saját ártatlanságának csöndjébe, akkor az elme képessé válik a jelen, a van, a most valóságának a szemlélésére. Akkor az elme ítélkezés nélkül, a múlt gondolatainak tükre nélkül képes látni a valóságot, összehasonlítás, megmérettetés, analizálás, kategorizálás nélkül.

– Mindez hogyan lehetséges? – kérdezte meghökkenve a férfi. Miként választhatom le az elmém a gondolataimról? Egyáltalán bizonyos lehetek-e abban, hogy a gondolataim az enyémek-e, minekutána egyre világosabbá kezd válni a számomra, hogy a gondolat nem egyértelműen az elme önálló terméke, sokkal inkább reakció, válasz bizonyos elmét ért ingerekre. Azt kezdem látni, hogy az elme a saját csendjét valójában soha sem lenne képes megtörni, ha erre nem érkezne külső impulzus, inger, kényszer. Az elme ezek szerint képes a gondolat mozgásának, zajlásának, áramlásának és a gondolatok által megteremtett zaj észlelésére, megfigyelésére olyan módon, hogy nem azonosul vele? De hogyan válhat ártatlanná az elme a múltban gyökerező gondolat általi minduntalan mindent méricskélő, analizáló, összehasonlító tevékenységével szemben? Nem ördögi kör-e ez, mely sehogy sem vezet szabadsághoz, mert az elme a gondolatok fogságába kerül, minekutána a külső impulzusok megtörték a csendjét, s mivel elvesztette ártatlanságát a jelen szemlélésére, így ártatlanság nélkül szabaddá sem lehet? Egyáltalán megérintheti-e az elme az ártatlanságot, megérintheti-e az elme a szabadságot?

– Uram, ön mind az ártatlanságot, mind a szabadságot még mindig, és folyamatosan a gondolat körén belül keresi. Amint a levegő nem azonos a széllel, úgy az elme sem azonos a gondolattal. Az ártatlanság pedig akár a szabadság nem határolható semmiféle gondolattal sem körbe. Az elme tökéletes szabadsága, a valóság ártatlanságban való szemlélése. Az ártatlanság viszont csak a gondolatoktól megszabadult elme számára létezhet, mely megszabadult a gondolat minden birtoklási, minden kisajátítási vágyától. A gondolat soha nem léphet be a jelenbe, mert a gondolat a jelen töredéke, a jelen visszfénye, múltban való tükröződése. Az ártatlanság tehát akár a szabadság maga a szem, mellyel az elme megtisztultan és szabadon látni képes azt ami van, és nem azt amit a gondolat – az elme figyelő csendjét, tökéletes nyugalmát és mozdulatlanságát megtörve – a már nem létező múltról vagy a még nem létező jövőről leképez. Ezt nevezhetjük a koncentrációnak, melyben megszűnik a megfigyelő és a megfigyelt közötti távolság, és a valóság nem a gondolat tükrében, hanem az elme ártatlanságában, szabadon ragyog fel. Ez a koncentráció nem a meditáció ellentéte, hanem édes testvére. Az ártatlansághoz akár a szabadsághoz pedig nem vezet a gondolat egyetlen ösvénye sem, mert a gondolat időhöz kötött, a jelen, a most, a van valóságának a teljessége pedig időtlen.

/ Ezen írásom Jiddu Krishnamurti emlékére született /

Írta: a MÁSik TE / F.J.T.

_________

csepp

The following two tabs change content below.
FJT

FJT

Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.
FJT

Latest posts by FJT (see all)