Az emberiség mindenkori irányítói mesteri módon használják az információ/dezinformáció és a lebegtetés kombinált technikáinak a módszereit arra, hogy önmagukról eltereljék a figyelmet. Az a valós hatalmi erő, mely képes korszakokon átívelő társadalmi rendszereket, politikai rendszereket, gazdasági rendszereket, vallásokat stb. és a mindezt magában foglaló paradigmát létrehozni, fenntartani és a maga érdekében használni, az képes arra is, hogy önmaga működéséről, létéről elterelje a figyelmet, azt letagadja, elrejtse. Ez egyrészt hatalmas intellektuális fölényt jelez, másrészt mesteri fokon műveli a terelés művészetét, mely által képes elhárítani a gyanakvó emberi tudatok fókuszát önmagáról, melyek rávilágíthatnának arra, hogy a király valójában meztelen, és ezt a meztelenséget hivatott álcázni minden olyan irányú erőfeszítése, mely a figyelmet a földi létsíkról igyekszik átirányítani más, virtuális vagy részben virtuális terekbe. Egy példát szeretnék hozni ezzel kapcsolatban. A középkorban az emberi tudat manipulálásának jelentős eszközei a vallások voltak, melyek még ma is hatalmas erővel bírnak. A vallások – mint szakralitás pótlékok – eleve szűk mozgásteret indukáltak, nem hagyván teret az egyéni megtapasztalás kibontakozásának, ugyanis a hit beépített modulján keresztül minden emberből ugyanazon egységes reakciók kiváltása volt a cél. Egységes világkép, egységes istenkép és már meg is van az a hatalmi eszköz, mely segítségével egyrészt tömegek válnak irányíthatóvá, másrészt stigmatizálhatóak, a társadalom perifériájára szoríthatóak, sőt adott esetben likvidálhatóak azon emberi lények, akik nem voltak hajlandóak magukat alávetni a tudati programozás eme brutális eszközének.
A vakhit, a hitetés és a terelés művészete kéz a kézben járnak. Hány és hány ember volt már meggyőződve a világtörténelemben arról, hogy a vallások szent iratai szóról szóra hitelesek? Hány ember volt meggyőződve arról, hogy Buddha, Jézus, Mohamed – és sorolhatnánk a végtelenségig a szentnek nevezett embereket – kapcsolatba léptek velük, megjelentek a számukra, irányítják, utasítják őket? Hány ember volt meggyőződve arról, hogy szent háborúkban kiontani más emberek vérét dicső dolog, és az Isten majd jutalmat ad érte? Hány és hány ember tartotta ugyanolyan szentnek, sérthetetlennek saját valóságának megkérdőjelezhetetlen tapasztalásait különböző lényekkel, entitásokkal való találkozása során? Gyanítom, hogy rengeteg. Hogyan is lehetne megkérdőjelezni tehát ezen emberek élménybeszámolóit? Mennyiben különböznének ezek hitelességükben azon élménybeszámolóktól, melyeket például földönkívüliekkel való találkozásokról írnak le manapság egyre többen? A mások valóságában való kételkedés helyett inkább vizsgáljuk meg a valóság természetét, annak létrejöttét és működését egyéni és közösségi szinten.
Tudomásul kell venni, hogy minden emberi lény saját, egyéni, egyedi és megismételhetetlen valósággal rendelkezik, és az abban létező, létrejövő tartalmak senki más számára nem átadhatóak a maguk teljességében. Minden olyan kísérlet, mely az egyéni megélt valóság szóbeli, jelbeli, szimbólumbeli közléséről szól, csak részleges, töredékes lehet. Ezért van az, hogy én, aki ezen sorokat írom, soha nem fogom tudni átadni azt, ami bennem, az én valóságomban létezik. Bármit is közlök a megéléseimből, az csak a héja, a lenyomata lehet annak. Ezt azért fontos tudni, mert ugyanígy mások belső tartalmai is valójában a bizalom, a hit szűrőjén át kerülnek belénk, és válnak evidenciákká bennünk, anélkül hogy azok valódi, megélt, megtapasztalt belső tartalmait megismerhetnénk.
A valóság eleve több szűrőn keresztül jut hozzánk el. Az elsődleges szűrő az érzékszerveink egyéni, egyedi szűrője. Minden valóság legelőször is ezen keresztül formálódik egyéni, egyedi valóság-képpé bennünk. (Ezért van az, hogy ugyanarról a fáról például mindenki más valóságot érzékel, lévén a tudomány által hirdetett objektív valóság azon egyszerű okból kifolyólag nem létezik, mivel minden ember a saját egyéni valóságán keresztül érzékel bármit, még az állítólagos objektív valóságot is, így az amit objektív valóságnak vagyunk hajlamosak nevezni, az is már eleve egy mesterségesen létrehozott de valójában csak virtuálisan, képzeletünkben létező képzet a valóságról. Még egyszerűbben fogalmazva, az emberi lény számára saját szubjektivitásának eredményeképpen nem létezhet semmilyen tudattól független objektív valóság, mivel a valóságnak bármilyen szegmensét csak és kizárólag saját egyéni valóságán keresztül képes mind érzékelni, mind értelmezni.) A másodlagos szűrő a nyelvi és képi kommunikáció tartalmainak egyéni, sajátos értelmezése által jön létre. Tipikus esete ennek az, amikor két ember ugyanazon szavakat, szimbólumokat használja, mégsem jut el egymás egyéni valóságtartalmainak a megértésre, megértetésre, mivel a szavakat, szimbólumokat mindenki a saját egyéni módján más és más belső tartalmakkal, képekkel, érzetekkel, érzésekkel, élményekkel asszociálva tölti meg. Létezik a valóságnak egy olyan dimenziója is, mely független az érzékszervi érzékelésünktől, és ez az intuitív valóság. Ez azon megérzéseink által közvetített tartalmak összességét jelenti, melyek a valóság egy az emberi elme által nem megérinthető, értelmezhető dimenziójára képes rányílni. Az intuíciónk vagyis a megérzéseink azok, amelyek képesek összekötni minket a szellemünk valóságával, annak képeivel, tudásával, tisztánlátásával. A megérzések véleményem szerint azon szellemi információk, melyek a lélek síkjára vetítődnek ki érzetek, érzések stb. formájában. A sugallatok is a szellemi sík üzenetei, de ezek többnyire konkrétan gondolatok, képek formájában jelennek meg a fizikai valóságunkban.
Mi is az, amit mi valóságnak érzékelünk, hogyan épül fel és miként működik, miként működtethető?
A valóságról beszélve, annak felépítését két szintről közelíthetjük meg. Az egyik az egész (abszolút) a másik a rész valósága (relatív). Az abszolút felőli megközelítés azért nem működik, mivel az egyéni valóságérzékelés nem teszi lehetővé, hogy azt a valóságot érzékelhessük a maga teljességében, melynek a mi egyéni valóságunk is a része. Ez valójában a mi egyéni valóságunkat is magában foglaló isteni teremtő valóság nézőpontja lenne. Marad tehát az egyéni, egyedi valóságból való kiindulás és nézőpont.
Az egyéni valóság központi érzékelője, éltetője és teremtője, működtetője, értelmezője, megélője maga az Emberi Lény. ÖnMAGunk középpontjából kitekintve, és tudatunkat egyre jobban rányitva arra a valóságra – melynek a mi valóságunk is része, alkotója és teremtője is – érzékelni fogjuk, hogy a mi valóságunk is része egy önmagánál lényegesen komplexebb egységnek, melyet kollektív valóságnak nevezhetünk. A kollektív valóság az egyéni valóságokból épül fel. Ahhoz azonban, hogy az egyéni valóságokból létrejöhessen a kollektív valóság(valóságok) szükség van, hogy az egyéni valóságon(valóságokon) belül létezzenek olyan közös tartalmak, melyek kollektív valósággá állhatnak össze. Az egyéni valóság tehát a kollektív valóság építőköve, ezért szükséges tisztáznunk, hogy az egyéni valóság milyen konkrét tartalmakat hordozhat, amiből aztán a kollektív valóság létrejöhet. Az egyén valósága csak önmagához képest abszolút, minden más valósághoz képest (a kollektív valósághoz képest is) relatív. Ez azért van, mert a benne található tartalmak is egyénileg teljesen esetlegesek. Ez adja ugyanakkor minden ember egyéni voltának, öntudatának az alapját is. Az egyéni valóságba alapvetően két úton-módon kerülnek tartalmak. Az első az egyéni érzékelés, megtapasztalás, megélés útja – mely az egyed számára egyben az egyedüli hiteles módja a valóság megtapasztalásának – a második pedig azon külső információk halmaza (programozott képek) melyek mások által kerülnek beültetésre az emberi tudatba, elmébe. Ezen második típusú tudattartalmak mind a hiten, vagyis egyfajta megelőlegezett bizalmon keresztül kerülnek belénk, ami annyit jelent, hogyha nem válnak megtapasztalássá, megéléssé akkor elfogadásuk által könnyen kiszolgáltatottá válhatunk ama illúzió számára, hogy mindezen tartalmak a mi egyéni, megélt valóságunk részei. Egyszerűen fogalmazva, ha olyan információkat fogadunk el valóságosnak, melyeket nem volt alkalmunk leellenőrizni, kipróbálni, megtapasztalni, megélni, akkor ezek az információk függetlenül attól, hogy rendelkeznek-e valóságtartalommal vagy sem automatikusan a mi egyéni valóságunk részeivé válhatnak. Ha ezekre alapozzuk a valóságunkat, akkor tudatában kell lennünk annak, hogy ez valójában nem a mi valóságunk, pusztán egy hitetett valóság. A bennünk éltetett hitetett valóság ugyanakkor alkalmas arra, hogy könnyedén irányíthatóak legyünk az azt hitető által. Innen pedig már csak egy lépés választ el minket attól, hogy teljes mértékben kiszolgáltatottá válhassunk azon manipulátor kezében, aki képes olyan valóság-képeket ültetni a tudatunkba, melyek tartalmait egész egyszerűen képtelenek vagyunk ellenőrizni. Ilyenkor az emberi elme védekező üzemmódba kapcsol, és pont ez lesz a veszte. A védekező üzemmód ugyanis azt jelenti, hogy ha egy olyan információval találkozunk, mely leellenőrizhetetlen, akkor elménk nyitva hagyja az esélyét annak a leellenőrizetlen tartalomnak a létezésének, mivel mint potenciális veszélyforrás nyilvánul meg számunkra minden leellenőrizhetetlen információ. Egy idő múlva, viszont ha már lassan elmosódnak tudatunkban mindezen körülmények, és egy információt folyamatosan sulykolnak a környezetünkben, akkor hajlamosak lehetünk lassanként tényszerűen elfogadni mindazon információkat, melyek saját, egyéni valóságunkban soha nem kerültek leellenőrzésre.
A kollektív valóság megteremtésénél döntő tényező az egyéni valóságok programozottsága. Minél kevesebb egy egyéni valóság egyedi megéléstartalma és minél több benne a külső programozás által létrejött tartalom, annál nagyobb az esélye annak, hogy az ezekből létrejövő kollektív valóság manipulált. A terelés művészete a kollektív valóság manipulációjára van felépítve. Az egyéni valóságok egymáshoz való viszonylagossága teljesen természetes. Ha viszont valaki irányítást akar szerezni az egyének egy csoportjának a kollektív valósága felett, akkor annak egyik leghatékonyabb módja, ha megpróbál létrehozni egy olyan kreált kollektív valóságot, melyben minden egyén abszolútnak vélt valóságpontokat, tartalmakat fog tudni felfedezni. Ezen tartalmak, azonban nem föltétlenül kell bármiféle megtapasztalt egyéni valóságot hordozzanak, hanem többnyire sokkal kívánatosabb ha a kollektív valóság előre programozott külső tartalmak mentén jön létre. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bármilyen kollektív valósághalmaz kizárólagosan csak előre programozott, manipulált tartalmakat kell tartalmazzon. Itt is érvényes az az elv, hogy az a leghatékonyabb hazugság, amely tartalmilag nem színtiszta valótlanság, hanem részigazságokra van építve. Ha irányított kollektív valóságot akarok programozni az emberek fejébe, akkor mesteri módon kell az egyéni valóságukba programozzak olyan képeket, melyek rendelkeznek valóságtartalommal, de csak részben, illetve ellenőrizhetőségük meghaladja az azt befogadók valóságos lehetőségeit. Egy példa: azt állítom, hogy létezik a szamócafejű óriáslappantyús gyík. Ez a gyík meglátogat embereket, és elrabolja őket. Ezzel az állítással csak egy hiba van, hogy nem tudom bizonyítani. Ha más elhiszi nekem, csak akkor van esélyem, hogy ez a kép a tudatába bekerülhessen. Mi van akkor, ha viszont generációk nőnek fel abban a tudatban, hogy a szamócafejű óriáslappantyús gyík létezik. Hiszen senki sem tudja bebizonyítani azt, hogy nem létezhet. A hangsúly pedig ezen van. Senki nem tudja bebizonyítani, hogy nem létezhet. Ugyanis teljesen mindegy, hogy tényleges fizikai valóságában létezett, vagy létezik-e a szamócafejű óriáslappantyús gyík, én valójában már megteremtettem a képzeletemben! A képzeletemben ha létrejött róla egy kép, akkor az már létezik, legalábbis mint virtuális valóság. Ezt a virtuális valóságot már módomban áll kommunikálni bárkivel. Ez a virtuális valóság pedig egy idő múltán könnyen elfogadott ténnyé válhat azon emberek fejében, akikbe ez a kép mint létező valóság került beültetésre. Láthatjuk tehát, hogy az ember egyéni valósága, milyen könnyedén programozható képek segítségével. Még könnyebb a helyzet, ha ezen képek megdönthetetlennek tekintett társadalmi struktúrák (pl. vallás, tudomány) illetve megdönthetetlen tekintélyek (pl. vallásipari szakemberek, tudósok) által kerülnek kinyilvánításra.
A terelés művészete az egyéni valóságok felett nyerhető tudati ellenőrzés tartalmai (információs, képi, tudati) segítségével hoz létre kollektív valóságokat, annak a célnak megfelelően, hogy mi a manipulátor szándéka, mire akarja a figyelmet ráirányítani, vagy miről igyekszik elterelni azt. Minden manipulátor elsődleges szándéka az, hogy legelőször is magáról terelje el a figyelmet. Ezért minden kollektív valóság úgy kell legyen megformálva, hogy abban még a manipulátor létezésének a lehetősége is eleve kizárható legyen. Ezen írásomban a fenti bonyolult okfejtés csupán egyetlen egy célt szolgál, nevezetesen azt, hogy ráirányíthassam a figyelmet arra az egyszerű tényre, hogy annak a szellemi erőtérnek, mely jelenleg meghatározza, irányítja a földi létet és életteret vitális érdeke, hogy minden megragadható eszközzel elterelje a figyelmet önmagáról. Ennek szolgálatában bármi felhasználható, mely az emberi elme, tudat, valamint az egyéni és kollektív valóság programozására alkalmazható. (Ezért lehet kívánatos, hogy még véletlenül se gondoljunk arra, hogy a valódi bábosok ugyanolyan húsvér emberek, mint mi, hanem csakis mondjuk földönkívüliek, különféle lények, entitások stb. lehetnek. Addig ugyanis, ameddig képzelt ellenfeleink még véletlenül sem hasonlítanak a valódi ellenfeleinkre, addig a valódi manipulátor(ok) nyugodtan dőlhet hátra székében, mert láthatatlan marad mind fizikai mind szellemi szemeinknek.)
Ami a manipulátort a manipulálttól elsősorban megkülönbözteti az a szellemi minőség, az intelligencia és a tudás. Ezek ugyanis azon kategóriák, melyek képessé tehetik arra, hogy olyan terveket készíthessen és kivitelezhessen, melyet a manipulált tömegek elképzelni is képtelenek. Akinek a véletlen elegendő magyarázat a világunk történéseire, az pedig egyértelműen abba a rétegbe tartozik, akinek jelenleg nincs esélye meglátni önön kiszolgáltatottságát ebben a képletben. Aki képes összefüggéseket találni a történések között, netán folyamatokként értelmezni mindazt amit észlel, annak viszont megnyílik a lehetőség, hogy a valóságot egy más dimenzióból kezdje el szemlélni. Úgy vélem, jelenleg ez az egyedüli út ahhoz, hogy az emberi tudatokban egy valós ébredési folyamat kezdődhessen el, nem tömegesen irányított módon amint az most zajlik (és amit leginkább mesterséges valóságokba való beleébresztésnek nevezek) hanem mindenkinek a saját, egyéni, egyedi valóságának a megismerése által. Az egyéni valóság és tudat feltárása, működésének megismerése ugyanis egyre szabadabbá tehet minket az egyénileg programozott és irányított kollektív valóságot létrehozó, domináns szellemi erőtér életellenes, saját valóságunkról leválasztó, és az emberi létet felszámolni törekvő megnyilvánulásaitól.
Létezik-e abszolút valóság? Az egyéni valóságok és a kollektív valóság(ok) melyek egymáshoz képest viszonylagosak egy olyan magasabb szintű valóság részei, melynek működtetésére nincs befolyásuk. Ez az a bizonyos REND, melyben a káosz is létesülhet. Az egyéni és kollektív valóságokat magában foglaló valóság a Teremtő valósága, melyben a teremtett valósága létrejöhet. Minden viszonylagos csak egy rögzített viszonyítási ponthoz képest nyerhet értelmet. Kell létezzen egy olyan számunkra felülírhatatlan viszonyítási pont, mely minden valóság tengelye. Ezt nevezem én Örökké-Valóságnak. Ez a valóság biztosítja számunkra azt a megbízható kiindulási pontot, létteret, melyben a számtalan viszonylagos egyéni és kollektív valóság létesülhet. Ha az emberi tudat képes megnyílni a valóság eme végtelen teljességére, akkor egyre többet fog megtapasztalni abból a valóságból, melynek önön valósága is a része. Az egészben a rész és a részben az egész. Ez az a pont, ahol visszatalálhatunk ahhoz a biztos ponthoz, amiből létünk ered. Ha visszaszerezzük az egyéni valóságunk működtetésének a tudását, egyre kisebb mértékben leszünk kiszolgáltattok annak a kollektív valóság-érzékelésnek, illúziónak, melyet a mai kor virtualizált valóságainak teremtői és irányítói hoztak létre, és amit lelkesen éltet az egyéni valóságát irányítottan, de többnyire tudattalanul teremtő emberiség zöme.
Ha saját valóságunk megismerésével foglalkozunk, akkor fokozatosan megtisztíthatjuk tudatunkat azon képektől, tartalmaktól melyek nem egyéni megtapasztalásaink, megéléseink gyümölcsei, hanem mások által lettek belénk ültetve. Ez nem azt jelenti, hogy paranoiás módon gyanakodni kezdünk mindenre, hanem azt, hogy kitartó munkával tudatosítjuk magunkban, hogy mi a mi saját, egyéni, egyedi megélt valóságunk, és mi az az információtömeg, mely kívülről került belénk, de amely pont ezért nem nevezhető a mi egyéni valóságunk részének. Ha sikerül szétválasszuk mindezt, akkor hatalmas lépést tettünk az önismeret ösvényén, és még nagyobb lepést a valóság természetének a megismerésében. Egyre kevésbé válunk ezután terelhetővé és kiszolgáltatottá azon valóságképeknek, melyek tartalmai elvonhatják figyelmünket, és ami által irányíthatóvá válhatunk számunkra átláthatatlan érdekek számára. (A médiumsága így is megmarad az Emberi Lénynek, de a médiumlét lehet teljesen tudattalan, illetve lehet egyre tudatosabb felvállalása is az emberi létnek. Valójában mindnyájan egyszerre vagyunk médiumai egy-egy minket meghaladó szellemi síknak, de ugyanakkor mi magunk is válhatunk tudatos teremtőkké a mi saját teremtésünkben. A teremtés hierarchiájában ez a mozgás fentről lefelé irányul, vagyis a tudatos teremtőnek mindig hatalma van a teremtett valóság felett. Így van nekünk is hatalmunk saját teremtményeink, és teremtett valóságunk felett. Tudatossá válni a teremtésben pedig állandó, tudatos nyitottságot, megnyílást jelent a végtelen valóság befogadására, megismerésére.)
Végezetül egy kedvenc hasonlatom osztanám meg. Ha a végtelen valóság teljességét egy végtelen kiterjedésű tortának képzeljük el, akkor a mi egyéni valóságunk pusztán egyetlen apró szeletke mindebből, az egészben a rész. Ha elkövetjük azt a hibát, hogy ezt a saját szeletet abszolutizáljuk, akkor a valóság végtelensége bezárul elménk absztrakcióinak börtönébe. Ha azonban megértjük, hogy a tudatunk fokozatos rányílása a valóság végtelenségére maga az út, mely önvalónk és a valóság működésének a megismeréséhez vezethet, akkor felülemelkedhetünk addigi nézőpontunkon. Az örökkévaló iránytűjeként szolgáló szimbolikus kereszt függőleges szára a szellemi hierarchiát, a teremtés és teremtődés rendjét, és a végtelen valóság megismerési útját szimbolizálja, melyben szellemünk útja vezet. Amikor a rész (emberi lény) tudtára ébred, megérti, hogy ő valójában egy nála sokkal hatalmasabb, végtelen egész, egység alkotó része, és mint ilyen magában hordozza a teljességet, de minden rész teljessége csak az egészben, az EGYben nyerhet valódi kiteljesedést, értelmezést és értelmet.
Írta: a MÁSik TE / F.J.T.
Latest posts by FJT (see all)
- Túl a vízen - 2019. február 7. csütörtök
- A szolipszizmus zsákutcája - 2018. december 11. kedd
- Metafizika - 2018. december 8. szombat
- A csapda - 2018. november 23. péntek
- A kEGYelem VALÓsága - 2018. november 15. csütörtök
Megint egy nagyon jó írás. Alig várom őket.
A mesék szerint, ha tudod a dzsinn (démon, angyal stb) nevét, akkor uralod őt. A nevét ismerni az azt jelentheti, hogy:
1. tudomásod van a létezéséről
2. ismered hatásában megnyilvánuló létének lényegét, mely az ő titkos neve
3. ha már ismered, akkor urahatod, a neve kimondásával
4. minden rezgés csak a hasonló rezgésszintű, a vele rezonáló vagy nála alacsonyabb rezgésszintet érzékelheti, a magasabb rezgésszintű pedig hatással van/lehet (vezeti, tanítja, segíti – manipulálja, elnyomja, stb) a nála alacsonyabbra.
5. ebből következik, hogy csak akkor mondd ki a dzsinn nevét, ha ismered. Ismerni nem azt jelenti, hogy tudni róla, hanem azt, hogy magasabb rezgésszintről irányítani vagy képes a neve kimondásával megidézettet (vagy pedig a magasabb rezgésszintedről felismered, és megéled a magasabb hierarchiákból érkező segítséget – az óriás három aranyhajszálát).
Szeretem a meséket. Mivel szimbólumokat használnak, a hatásuk “direkt”, mint a vénába adott szesz, a tudatalattira hatnak, és ráadásul formájukban “polkorrektek”. Ezért szeretik a szimbiket a Nagy Manipulátorok is.
A N.M.-t neve kimondásával megidézni és uralni csak az tudja, aki már önmagában is felismerte, és önmagában már uralja. Csak az látja át hogy mi mindenre képes (“normális” tudatú ember nem is feltételezné), előre fel is tudja ismerni a következő várható lépését, és ezáltal kivédi a hatását. Mindezt az elején nyilván saját magában. Ha már meglátjuk az aranyhajszálakat is közben, az már tökkúúúl.
Köszönöm a gondolataid! Erről az jutott eszembe, hogy például Aladdin története a lámpa szellemével is milyen beszédes. Mindnyájunk múlhatatlan kincsekre vágyunk, miközben a mulandóval küzdünk. Közben nem vesszük észre, hogy mindnyájunknál ott a lámpa, melyből ha kiszabadul a szellem…a világunk soha nem lesz olyan mint annak előtte.
A mai világban egyre kevesebben tudnak mind a lámpáról, mind a benne/bennünk lakózóról. Abban az anyag szemléletű korban, melyben már a lélek is értelmezhetetlen, a szellem egyszerűen már nem fér bele a mai világképbe. Tévesen azonosítják valamiféle agyi termékkel, IQ-val és egyéb anyagba ragadt elképzeléssel.
A lélek szintjén, és a spiritualitás szintjén próbálják a legtöbben értelmezni a szellemük valóságát, ami bár kétségtelenül megnyilvánul abban is, ám nem a lélek és a spiritualitás dimenziója. A létra nem a lelkünkben van, hanem a szellemünk maga, amelyen elindulhatunk a teremtés szellemi hierarchiájának a megismerésére.
Az utolsó mondatról kétezeréves tanítónk jutott eszembe. Én az Úrban vagyok és Ő énbennem. (nem vagyok vallásos a szó mai keresztény értelmében, de olvasok vallásokról és azok “prófétáitól)
Kedves B.István!
Az “áthallásokért” vállalom a felelősséget 😀 Nihil novum sub sole!