Az alábbi írás  egy elmélkedés melyet azoknak ajánlok, akik el szeretnének gondolkozni önismereti-metafizikai megközelítésben a Birtoklás – Szabadság – Szeretet világformáló hármasáról. A teljesség igénye nélküli igen nyílt és őszinte gondolatok nyilvánulnak meg benne, így főleg azoknak ajánlom az olvasását, akik nem félnek az esetleges önmagukra ismeréstől egyes gondolat-tükrök lemeztelenítő erejében.

Két gondolati kör merült fel bennem, mely a párkapcsolatokat és emberi kapcsolatokat egyaránt meghatározó tényező szerintem. Az egyik a birtoklás, a másik a szabadság-szeretet párosa. Ma döbbentem rá arra az egyszerű tényre, hogy valójában soha, senkit nem szerettem. Kegyetlen felismerés ez melyet nehéz leírni, még inkább annak fényében, hogy ezt a szót „szeretlek” igen sokszor mondtam ki életemben. Mindig komolyan gondoltam, ma is komolyan gondolom ha kimondom, de mégis rá kell ébredjek arra, hogy ez a szó talán soha nem kerülhetne kimondásra, ha komolyan megélném azt amit valójában jelent.

Tudom-e, tudhatom-e egyáltalán, mit jelent a szeretet? Szerettem-e valaha bárkit is még a legvadabb szerelemben is érdek nélkül, tisztán, önmagáért, vagy csak a ragaszkodás, és a birtoklás általi önszeretetem fejeződik ki önámítással, és hazugsággal keveredve? Képes vagyok-e mint emberi lény a szeretetre mindaddig, ameddig nem nyílik meg a tudatom arra a szellemi valóságra, amelyben a szeretet a végtelen szabadságban létezik, senki és semmi által nem birtokolhatóan? Ameddig birtokolni akarok bármit és bárkit, addig igaz, valós lehet-e azon képzet bennem, hogy valaha is bárkit szerethettem? A birtoklás, a ragaszkodás összeférhet-e a szeretettel és a szabadsággal? Szerethetek-e én egyáltalán mint Emberi Lény, vagy csak eszköze lehetek az Isteni Szeretetnek? Létezhet-e bennem szeretet amit birtokolhatok, és bárkinek odaadhatok, vagy abszurd már a kérdés is abban a pillanatban, mikor felismerem, hogy a szeretet csak a szabadságban és a feltétel nélküliségben létezhet, így nagy bizonyossággal bármit is képzelek annak, amit másnak adnék, az minden lehet, csak szeretet nem?

Felszakadtak bennem a kérdések. Ha helyesen tettem fel őket, akkor helyes válaszok kell érkezzenek. Méginkább a választ talán már meg is adtam a kérdésekkel. Ahhoz, hogy korábbi önmagam érzékelhessem, mindenképpen szükséges, hogy az utamat járva, lassan, tudatom feltárása során egyre tágabb és szélesebb nézőpontra juthassak. Felülemelkedni önmagamon csak így lehetséges, és ez egy olyan folyamat, ami az önismeret rögös, kemény ám valóságos megéléseket tartogató ösvényén tárulhat fel. Csak akkor láthatom azt a síkot, amiben eddig a megtapasztalásokat szereztem, ha képessé válok az abban megszerzett tapasztalatok, megélések szintézisének gyümölcseként feljebb lépni egyet a szellem létráján, hogy azután megérthessem azt a síkot, amiben addig a tapasztalatokat szereztem. Az önismeretre is ugyanez a séma érvényes. Nem láthatom önmagam helyzetét, ameddig a bennem élő megfigyelő figyelme az adott léthelyzet megéléseire koncentrálódik. A megélés ugyanis egész embert igényel. A megfigyelő és a megfigyelt a megélések során eggyé válik a megéléssel. Mint a játékos, akit elsodor a játék héve és öröme. Csak a játékra koncentrál, csak a játékra figyel. Egyesül az abban feltáruló valóság gyönyörével, vagy fájdalmával.

A birtoklás és a szabadság egy térben nem létezhet. Birtokolhatom-e a szabadságot? Úgy vélem csak a szabadság vehet „birtokába” engem, mely megnyithatja bennem a kaput, hogy megnyilvánulhasson általam és belőlem az a szeretet, mely valójában minden létező lényege. Az Isten fogalmát akár a Szeretet, Szabadság fogalmát oly súlyosan mocskolta be az emberi kultúra utóbbi szakasza, hogy minden szakralitásától megfosztva, megalázottan, kiüresedve, hasznavehetetlenné lett az emberi kommunikációban. Meghatározásukra tehetnék most egy kísérletet, de egyiknek sem kívánnék határokat szabni ez által. Úgy vélem, az Isten, a Szabadság és a Szeretet teljes valósága nem tárulhat fel a racionalitás korlátozó dimenziójában. Csak részlegesen. A megérzéseink közvetlen módom kapcsolnak minket össze a tiszta szellemi valósággal, mely képes a lelkünk síkjára kivetíteni mindazon tartalmakat, melyek a legtisztább szférájából érkezhet létünknek, lényegünknek. Ez a sík nincs szennyezve az emberi elme programozott képeivel, és nem szab neki korlátot semmilyen racionalitás. Az érdeknélküliség ártatlanságában és szabadságában létezik, és maga az ősi, mozdulatlan, elfogadó és befogadó erő. A világ tengelye ez.

A női minőség.

A mozdulatlan, az elfogadó és befogadó, a minden létezőnek formát adó, melyet senki nem birtokolhat, de ami szétosztja önmagát a mindenségben. A férfi minőség benne nemesül teremtővé, nélküle, az ő biztonságot, folytonosságot, örökkévalóságot fenntartó léte nélkül darabjaira hullana minden a teremtésben. A férfi minőség nem birtokolhatja őt, bár a mai világ ennek a birtoklási kísérletnek az eredménye, amely képtelen megérteni, hogy a szeretet, a szabadság az a passzív női princípium, mely nem kényszeríthető mozgásra. Azért nem, mert Ő a világ tengelye. A teremtés körülötte forog, benne születik újra és újra meg, és a férfi minőség számára a legnagyobb, legmagasztosabb pillanat az, amikor vele egyesülhet az ő teremtő akarata, s az benne formát nyerhet. A birtoklás, az önzés a minőségek eme égi nászában nem létezik. Az egyesülés és a szétválás oszcillációja ez, mely a teremtés folyamatos pulzálását hozza létre, megsokszorozva önmagában a teremtést, teremtődést.

Mi tehát a szeretet? Ha meg akarom tudni, hogy szerettem-e valakit valaha életemben akkor erre a kérdésre kell választ kapjak legelőször is. Egy bizonyos, nem az amiről eddig képzelegtem. Minden igyekezetem, minden törekvésem a szeretetre hiú ábránd volt. Még magamat sem szerethettem, hisz hogy szerethetném addig, ameddig nem tudom, mi is az? Sem szavak, sem szimbólumok nem állnak a rendelkezésemre, amelyek által átadható lenne. Az érzések, érzelmek, sejtések, a lélek mozzanatai mentesek lehetnek-e a birtoklás vágyától? Ki az mi az aki szabadon, érdek nélkül szerethet?

Csak a bennem élő Isten képes a szeretetre.

Tudatosan, csak akkor szerethetek, ha képessé válok megnyílni a bennem élő Istenre. Ha megtanulom szeretni önmagamat, vagyis saját egyéniségem, mely egyedi és megismételhetetlen része a teremtésnek. A szeretet a legbensőségesebb egyesülést jelenti saját önvalómmal, mely által megtisztulhatok a birtoklás vágyától. Szeretni bármilyen emberi lényt tudatosan csak ezután lehetséges. Tudattalanul ugyanakkor megtörténhet, hogy megnyilvánul belőlem és általam a szeretet, pontosan azért, mert öntudatlanságom esélyt adhat arra, hogy az esetlegesen inaktiválódó birtoklási vágy, (hamis én) helyébe léphessen. Ha a fenti absztrakciókat alkalmazom magamra, akkor kijelenthetem, hogy tudatosan eddig soha senkit, semmit nem szerettem, szerethettem. Tudattalanul pedig nem tudhatom, hogy mikor váltam bárki, bármi számára a szeretet eszközévé.

Tudatossá válhatok-e a szeretetben?

A fenti kérdések lemeztelenítőek. Benned csak magamat szerethetem, Te csak magadat szeretheted bennem. A mag az, ami közös mindkettőnkben. A mag az ami összeköt mindőnket. Mindnyájan szeretet-magok vagyunk a teremtés kertjében. Az Élet valósága az ami összeköt, ami művel bennünket. Egymásban hozhatunk csak termést, önmagunkban nem termékenyülhetünk meg.

Tudatosan szeretni azt jelentené, hogy én nem birtokollak téged, s te nem birtokolhatsz engem. Szabadon tartalak s a te szabadságod szabadon tart engem. Benned foganok és belőled magam újrateremtem. Bennem fogansz és bennem magad újrateremted. A szeretet a világtengely.  Az örök, mozdulatlan pont, melyhez viszonyítva minden értelmet nyerhet. Szeretlek-e s te szeretsz-e engem?

Önmagam vagyok magam kérdése, s a válasz csak a szavakon túli világban születhet meg. Meztelen vagyok. Fájdalmakból születek újjá abban a felismerésben, hogy tudtommal soha, senkit nem szerettem. Fájdalmakból születek újjá abban a hitemben, hogy szét kell osztanom önmagam mindenki számára, ha szeretni vágyom. Szerelmessé válni minden élőbe. Szerelmessé válni magába az Életbe. Szerelmessé válni a SZER-elembe. Szerelmessé válni önmagamba, hogy másban önmagam szerethessem. Átadni magam, és befogadni mást – EGYesülés. Teremtés. A szeretet fonalára való felfűződés.

Honnan szakadt rám mindezen magasság és mélység? Mi az, mi a kapukat bennem kitárta? Zavaros folyó-e vagy kristálytiszta patak, vagy mindkettő felváltva? Honnan ez az erő, a gondolat s az érzés, mely magával ragad, hogy lemeztelenedjek a súlyos kérdések alatt? Mi az a vonzás, mely mágnesként taszít bele a létbe, hogy az élet táncában magamra eszméljek? Megláthatom-e bárkiben az Istent, ha nincs bennem szeretet ami benne tükröződhet? Megláthatom-e bárkiben magam, ha nincs bennem szeretet, melyet szabadon tarthatok? Tudhatom-e egyáltalán hogy a szeretet betölt engem, vagy ezt csak más érezheti meg belőlem, mert valójában a tudatommal, az érzékeimmel nem is észlelhetem?

Az elme határain táncoló kérdések. Kitáguló tudatom peremén is túl vannak a valódi válaszok. Vágyhatunk-e a szeretetre úgy, hogy ne a birtoklás legyen vágyunk mögött? A szeretet egyáltalán a vágyaink tartományában észlelhető-e? Ha a vágyaink fogva tartanak minket, akkor nagy bizonysággal nem. Ha vágyaink arra ösztönöznek, hogy szabaddá váljunk minden gondolatunkban akkor talán elvezethetnek tudatunk mélyebb rétegeibe, szellemünk magasságaiba.

Ha tudatommal felfogom azt, amit az intuitív valóság tár fel az érdek nélküli szabad szeretet világteremtő létéről, egyáltalán kimondhatom-e valaha, valakinek ezt a szót: szeretlek? Mágia, varázslat ez a szó, melyet talán csak a legmélyebb áhítat extázisa szakíthatna ki belőlünk. Teremtő ősi világfenntartó erő, mely mindnyájunk lényegében ott lüktet. Kimondható-e hát ez felelőtlenül? Kit hitetek vele, ha hamis ÉN-ek számára lesz hamis ének a tartalom nélküli zengetése? Világegyetememben ez a szó: Szeretet azt kellene jelentse, hogy egy újabb világegyetem született. A teremtés és a teremtődés varázsigéje kellene legyen.

Többé nem mondhatom ki felelőtlenül ezt az IGÉT. Az ige nem válhat igává a hazugságok jármában.

Az emberi kapcsolatok evilági fokmérője az önzés mértéke. Birtokolsz és birtokolnak-e? Ha már lankad a birtoklási vágy az pedig egyenlő azzal az érzettel, hogy „már nem szeretsz úgy mint régen.” Már nem kívánsz engem. Már nem vágysz és nem vágyódsz. Valójában pedig ez lehetne az az örömteli pont, amikor felismerhetnénk: végre, már nagyon közel állunk ahhoz, hogy szabadok lehessünk a birtoklás jármától. Ekkor tálán már meg is érinthetne minket a valódi szeretet a hitetett eskük, hamis ígéretek lélektipró bilincse helyett. Ha szabadon tartanánk egymást, akkor megadnánk az esélyt egymásnak, hogy mások is szerethessenek minket. De az amit szerelemnek nevezünk manapság, az elszakít, megfoszt minket a kiteljesedéstől. A szerelem birtokol, a szeretet szabaddá tesz. A létezés két pólusa ez. A kettősség pedig szétfeszít bennünket, és az önáltatás, a hazugság szakadékába vet minket. Szerelemmel szeretni maga a paradoxon ebben az értelemben, FÉL-TŐn ugyanis nem lehet szeretni, csak teremtőn, EGÉSZségesen. A szabad, érdek nélküli szerelem és a szeretet szintézise ha létezhet, akkor az maga a világ teremtése.

Lehet-e úgy szeretni, hogy abban kiegészülhessünk újabb és újabb felünkkel? Vagy szeretni valójában csak így lehet? Mert honnan vesszük magunknak a bátorságot ahhoz, hogy azt gondoljuk csak egyetlen felünk létezhet? Hány fél alkothatja az EGÉSZet? Csak kettő, vagy a teremtés logikája nem köti a számok világához mindezt? Miért fosztjuk meg magunkat a lehetőségtől, hogy többszörösen kiegészüljünk és kiegészítsük egymást? Miért gondoljuk, hogy a szeretetet intézményesíthetjük, szabályokkal, eskükkel terhelhetjük? Miért gondoljuk azt, hogy ahhoz hogy egy újabb felünkben önmagunk szerethessük el kell dobnunk a régit? Miért nem vesszük észre, hogy a teljességünk felé vezető út nem a birtoklás hanem a szabadság útja, mely a MÁSok EGY-MÁSra találásán át vezet.

Írta: a MÁSik TE / F.J.T.

*********

The following two tabs change content below.

• A Szerzőről
• Legutóbbi bejegyzések

FJT

Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.

Latest posts by FJT (see all)

• Túl a vízen - 2019. február 7. csütörtök
• A szolipszizmus zsákutcája - 2018. december 11. kedd
• Metafizika - 2018. december 8. szombat
• A csapda - 2018. november 23. péntek
• A kEGYelem VALÓsága - 2018. november 15. csütörtök